Hogy venné ki magát, ha csalódottan közölnénk milyen nemű lesz a gyerekünk és azt mondanánk, hogy “Hát, fiú. Lányt szerettünk volna”. Társadalmi tabu erről beszélni, hiszen csak az számít, hogy a baba egészséges, vagy legalábbis ezt szokás mondani. Pláne tabu akkor, amikor az első babáról van szó, megengedőbbek az emberek, ha mondjuk három lány után ki merik mondani a szülők, hogy hát, negyedikre jó lett volna egy fiú.
Ma már a terhesség korai szakaszában meg lehet állapítani a baba nemét. És ezzel sokan élnek is. Ma már kissé furcsán néznek azokra a szülőkre, akik köszönik, de majd a baba megszületése után szeretnék tudni, hogy lány vagy fiú. Mindkét elképzelés mögött valid okok állnak, felsorolni sem szeretnénk őket, hiszen elég kézenfekvőek. Ugyanakkor meg kell jegyezni azt is, ha csalódást kelt a babánk neme, akkor az szomorúságot, sőt akár depressziót is okozhat a kismamának (és/vagy a kispapának).
Pedig teljesen normális dolog, hogy már bőven az előtt, hogy gyereket várnánk, álmodozunk róla, elképzeljük valamilyennek, beleértve a nemét is. És ha ez mégsem jön össze, akkor vannak, akik csalódottságot éreznek, míg mások nem.
A személyes preferenciák mellett kulturális tényezők is szerepet játszhatnak abban, hogy hogyan viszonyolunk születendő gyermekünk neméhez. És természetesen ott van a közvetlen környezet, akik nyomás gyakorolhatnak, kimondva vagy kimondatlanul elvárva valamilyen nemű babát.
Fontos, hogyha bárki csalódást érez a babája neme miatt, akkor ne szégyenkezzen, inkább próbálja felfedni az okokat és találni valakit, akivel őszintén, ítélkezésmentesen beszélget erről.
Azt se felejtsük el, hogy ma már jól tudjuk, hogy a biológiai nem számos dolgot egyáltalán nem határoz meg. Nem határozza meg például az érdeklődést, sem a temperamentumot. Simán lehet, hogy egy kislányt sokkal jobban érdeklik a kisautók, mint a babák és később imád majd gördeszkázni, egy kisfiú pedig simán lehet, hogy utálja a focit és úgy általában az összes sportot, de imád főzni.
(Cikk forrása: healthline.com)
Kapcsolódó cikkek
