Toxémia, amit senki nem vett észre…
A pozitív teszt után az ultrahang is megerősítette, hogy babánk lesz. Nagyon boldogok voltunk. Hamar kiderült, hogy cukorbeteg vagyok, rendszeresen jártam diabetológushoz. Le kellett mondanom bizonyos ételekről, figyelnem kellett a bevitt szénhidrátmennyiséget, és mindennap többször mértem a cukrom. De az akaraterőm határtalan volt, mindent megtettem a kisbabánk érdekében.
A 17. héten megtudtuk, hogy kislányunk lesz, már akkor eldöntöttük, Jázmin lesz a neve. Elhatároztuk, hogy nem lesz fogadott orvosom, ugyanis több rossz véleményt is hallottunk ismerősöktől, és úgy gondoltuk, hasznosabb helye is lesz annak az összegnek, ami az orvos zsebében landolna.
A terhesség utolsó hónapjai nyárra estek, kánikula volt, nagyon nehezen bírtam. Magas volt a vérnyomásom, be volt dagadva a víztől kezem-lábam, fehérje volt a vizeletemben. Sokszor szédültem, fekete pontokat láttam. Nőgyógyász, védőnő, háziorvos látott, de nem mondtak igazán semmit.
A 28. héttől kezdve nyitva volt a belső méhszájam, koraszülés fenyegetett, feküdnöm kellett. A cukrom is az egészséges érték fölé ment több alkalommal, inzulint kaptam. Az utolsó heteket nem kívánom senkinek. Összesen 8-9 kilót híztam, nagy részét az utolsó hónapban. A 35. héten még antibiotikumot is felírt a nőgyógyász – mert sok baktérium volt a vizeletemben -, amit be is szedtem, mondanom sem kell, feleslegesen.
Aztán elérkezett az első NST ideje. Csütörtökre terveztem a vizsgálatot, akkor kezdtem volna a 37. hetet, de mivel a sógornőmet (aki szintén terhes volt, csak előbbre volt kiírva, mint én) hétfőn elvitte a férje, velük tartottam. Előző nap is rettenetesen rosszul voltam, majdnem elájultam. Mondtam is a páromnak, hogy csak nem terhességi toxémiám van, hisz mindhárom tünete (magas vérnyomás, ödéma, fehérjevizelés) megvolt nálam. De gondoltam, több szakember látott, nem nekem kell diagnózist felállítanom magamról.
Az NST-re vizeletet is kellett vinni. Az enyém tele volt fehérjével. Megmérték a vérnyomásom: 160 volt. Az NST-nek sem lett jó az eredménye. Felküldtek a szülőszobára, ahol nem fogadtak valami szívélyesen, egy jó szót sem kaptam. Ott már 180 volt a vérnyomásom. Kérdéseket tettek fel, papírokat töltöttek ki, megkérdezték, mi lesz a neve, először nem tudtam, kiét kérdezik, hát a babáét. Nem értettem, mi történik velem, hisz még nincs itt a szülés ideje. De azt mondták, a 36. héten már “kész van” a baba. Lefektettek a vajúdóban, infúzióval megpróbálták lejjebb vinni a vérnyomásom. Csendben szenvedtem órákig.
A férjem hívogatott telefonom, mi van velem, mondtam, lehet, hogy ma szülők leszünk. A vérnyomásom már 200-nál tartott. Szomjas és éhes voltam, de nem ehettem, nem ihattam. Délután háromkor a főorvos sürgősségi császármetszés mellett döntött, hisz életveszélyben voltunk, a baba és én is. Akkor már olyan rosszul voltam, hogy alig láttam, nem nagyon tudtam, mi történik velem. Betették a katétert, és négykor kezdődött a műtét.
Éppen odaért a férjem, és velem lehetett, ez sokat számított. Remegtem, fáztam az érzéstelenítőtől. 16 óra 25 perckor megszületett szemünk fénye, Jázmin 2330 grammal és 49 centivel, 10/9-es Apgarral. Pár nap híján koraszülött lett. A felépülés nehéz volt a műtét után, a tejem is pár nappal később indult be, a baba addig pótlást kapott. Állandó sírhatnékom volt. A szobatársaim segítettek nekem, a személyzettől hiába vártuk. Megváltás volt hat nap után hazajönni. Még akkor is alig fogtam fel, hogy már anya vagyok. Utólag eszméltem rá, mekkora szerencsénk volt. Ha a véletlen folytán nem megyek NST-re hétfőn, lehet, hogy csütörtökön már nem tudtam volna…
Mára eltelt nyolc hónap. A cukorbetegségem elmúlt. A kislányom 8 kiló, okos, jól fejlett, vidám, gyönyörű baba, és még szopizik. A férjemmel együtt – aki mindenben segít – imádjuk. Saját erőből kilábaltam a szülés utáni depresszióból is, ami hónapokig tartott. Viszont a történtek után nem szeretnék több gyereket. Vagyis szeretnék, csak nem tudom, hogy viselné a szervezetem így, hogy az első terhesség is ennyire problémás volt. De ha lesz, biztos fogadok orvost, aki tényleg odafigyel rám, és nem járok úgy, hogy senki nem veszi észre a terhességi mérgezést, bár ezek után már magam is felismerném.
D. B., Székesfehérvár
Kapcsolódó cikkeink:
– Egy alattomos várandóssági kór – a terhességi cukorbetegség
– Minden, amit a terhességi diabéteszről tudni kell!
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
