Néha úgy érezheted, alkalmatlan vagy az anyaságra
A szakkönyvek és a lélekturkász ismerősök (értsd pszichológus, illetve sokat látott két- és háromgyermekes édesanyák), szerint a gyermekvállalással kapcsolatos érzéseim ilyen irányú változásában semmi meglepő nincs, patológiásnak legalábbis nem nevezhető az eset. És némileg ezt igazolja az is, hogy két nap késéssel Apán is előjöttek a szorongásos tünetek.
Nem azért lett úrrá rajtam a rettegés, mert a lízingelt kisfiam lebetegedett szilveszterre, vagy mert a nálunk vendégeskedő kisbaba alaposan lebukott, miközben játszottam vele, és még csak nem is a karácsonyi forgatagban hallott lázgörcsös-kruppos-hiperaktív-hisztis-elkényeztetett gyerekes sztorik készítettek ki. Szó sincs semmi ilyesmiről, csupán a terhesség végét látva, a szüléses gondolatokon tovarepülve a gyerekes mindennapokra is elkezdtem felkészülni lélekben.
A “rettenetes anya leszek, mert…” kezdetű mondatok csak egyre szaporodtak, és józan ész az ellenkezőjéről egyszerűen nem tudott meggyőzni. Esténként ott álltam a férjem mellett könnyes szemmel, hogy miért is vállaltuk, én ezt nem fogom jól csinálni, nem tudjuk-e visszacsinálni, leszek-e ennek a csöppségnek elég jó anyukája. A biztatás nem maradt el soha, őszinteséggel kombinálva: senki sem születik véranyának, bele fogok jönni, segítségem lesz, ha elfogadom (ez egy újabb feldolgozandó téma), és ő is mellettem áll. Azért ez nem ilyen egyszerű.
Autogén tréning: a csontvázak és a szekrény esete
Elkezdtem kismamás relaxációt tanulni (igen, kihasználom, hogy az első gyereknél még relatíve sok a szabadidőm, megtehetem), ahol a második alkalom után regisztráltam, ez irtó sokat dob rajtam lélektanilag. Reményeim szerint segít majd a szülőszobán annyira ellazulni, hogy ne menjek a jelenlevők idegeire, és alkalmasint némi fájdalmat, extra gátmetszést is spórolhatok a lazasággal, nyugodt légzéssel és a valódi jelenléttel.Ráadásul az ülések csupa olyan kérdést hoznak felszínre, amin eddig nem töprengtem, egészen új vágányokon indulnak a gondolataim a beszűkült, bejáratottak helyett. A módszerrel hihetetlen erővel sikerül békébe hoznom a testemet és elmémet egy mindössze néhány perces gyakorlattal, amit gyermekem teljes csendben és békében fogad minden alkalommal. Tetszik neki.
Álmok jönnek
A tréninggel párhuzamosan jött a kemény álommunka is – szintén előre elkönyvelhető lélektani forgatókönyv volt. Valamelyik reggel halálra dermedt arccal ébredtem. Álmomban 10 percre hagytuk magára a lízingelt fiamat, illetve nem tartottuk rajta mindkét szemünket, és azonnal eltűnt. Mire megtaláltuk, az amúgy 5 és fél éves gyerek pelenkában ült egy szemétdomb tetején, koszosan, kihűlve, egy öregember arcával, görbült, artritiszes ujjakkal. Rettenetes látvány volt, nem hittem el, hogy ilyen megtörténhet, és úgy éreztem, vége a világnak, leszerepeltem.A férjem megnyugtatott, hogy a gyerek végtére is megkerült, nyugodjak meg, nem visszafordíthatatlan a baj. És ezt ott el is hittem neki, elvégre mentőzött, láthatott már ilyesmit…Sokat foglalkoztatott aztán a megöregedett gyerek képe, a tehetetlenségem, nem tudtam tőle szabadulni, egyre csak a “Reszkessetek, betörők” ominózus jelenete villogott előttem, amikor Kate McCallister (Kevin édesanyja) a repülőn, útban Párizs felé rájön, hogy otthon hagyta nyolcéves gyermekét, és teljesen sokkos állapotban felteszi a kérdést: “Hát, milyen anya vagyok én?”
Álmok?
Te a babavárás alatt, előtt álmodtál furcsákat, rémisztőket? Ha igen, mi volt az? Oszd meg egy hozzászólásban!
Azonban két nap múlva Apa is előrukkolt azzal, hogy álmodott, szintén a fiával, ugyanolyan gyerekféltős verzióban, csak nála a gyerek szeméből folyt valami szürkés lé elmesélése szerint. Ő jó szülőként bepánikolt, de ott meg én nyugtattam meg. Mégiscsak én vagyok az egészségügyi újságíró – gondolta, én aztán sok mindenről hallottam már életemben. Végülis tanulságos, hogy egymásra még a józan eszünket vesztett, féktelen álommunkában is mindig számíthatunk.A szar-anya-leszek-érzés azóta csillapodott bennem, volt szerencsém olyan – nem címlapokon mosolyogó, magukat a játszótéren nem megjátszó – édesanyákkal, édesapákkal beszélgetni, akik elmesélték például, hogy……hogy sikerült a gyereket a kelleténél sokkal melegebb fürdővízbe tenni este, annak ellenére, hogy volt hőmérő a vízben…. a férjjel nagy pánikban hogy vészelték át a baba első lázát, édesapa pedig emiatt szabadságot vett ki a munkahelyén…. bepánikoltak, mert a háromnapos gyerek otthon véreset bukott szoptatás után, aztán a kórházban kiderült, hogy csak a sebesre harapott mellbimbó a ludas….az első körömvágások egyike során hogyan vágtak ki egy nagyobb darabot a gyerek legutolsó ujjpercéből.Még sorolhatnám, de végső soron az lett a folyamat vége, hogy a szorongásaim rendkívüli mértékben oldódtak, látván, hogy az érintett gyerekek pedig azóta is élnek, zavartalanul fejlődnek. A magazinokat és a hegyekben álló gyermeknevelési irodalmat azóta sem forgatom, újra megerősödtem abban a régről gyökerező hitemben, hogy minden nő képes szülni, minden gyermek képes megszületni, és olyan ősi program fut bennünk, nőkben, ami a gyámoltalan embergyermek felneveléséhez elengedhetetlen.Ha kérdésem van, édesanyámat sajnos nem tudom felhívni, de a barátnőket, rokonokat annál inkább. Tőlük azt is elviselem, ha kinevetnek, hiszen hasznos tanácsuk minden buta kérdésemre akad, és a női szolidaritás ereje újra és újra megerősít.Anyának lenni összességében jó móka lesz, érzem. A cikksorozat előző részét itt olvashatod.
Kapcsolódó cikkek
