A császármetszés nem tragédia

“Végig természetes szülésre készültem, kvázi úgy álltam a dologhoz, hogy nekem nem lehet császárom. (…) Lehet, hogy pont ezért viccelt meg az élet. 10 óra vajúdás után közölték, hogy itt bizony műtét lesz” – mesélte Kata (30), akit sokként ért a császármetszés, de ahogy ő fogalmazott: “valahogy átkapcsolt az agyam és feladatként mentem a műtőbe, hogy ezt meg kell csinálni!”

Vajon ki, hogyan dolgozza fel, hogy nem természetes úton hozta a világra gyermekét? Tragédia-e, hogy egy 9 hónapig tartó – természetes és szép szülésre – hangolódás után a műtőben találja magát a kismama, ahol sokszor olyan impulzusok érik, amelyek hónapokkal vagy évekkel később törnek elő váratlanul?

Császár után-érzelmek viharában

A császármetszésen átesett nőkkel beszélgetve hamar kiderül, hogy sokan úgy érzik közülük, hogy ezzel a beavatkozással elvették tőlük a szülés élményét. Emiatt aztán nagyon sokáig hordozzák magukban a fájdalmat és a dühöt, a tehetetlenséget és bűntudatot, miközben a környezetük is felerősítheti ezeket az érzéseket az ilyesféle reakciókkal:

Ez volt a könnyebb út, de nyilván ezt te tudod.
Császárral szültél? Hiszen akkor te nem is szültél!
Legközelebb én is a császárt választom inkább, az könnyebb.

Mindezek hatására később komoly lelki munkával jár a velük történtek feldolgozása, vagy akárcsak az is, hogy hogy ne tekintsenek tragédiaként a velük történtekre.

Császáros anyukák meséltek

Császáros anyukákat kérdeztem meg arról, hogy élték és élik meg jelenleg ezt a beavatkozást, és hogy miként sikerült feldolgozniuk a császármetszést kísérő érzéseket. Tragédia-e számukra a császármetszés?

Csak egészséges legyen

Dóri (27) határozottan úgy érzi, hogy a császár számára cseppet sem volt tragédia, hiszen – ahogy ő fogalmazott -, ha tovább hagyták volna vajúdni, abból óriási baj is lehetett volna. Dóri babájára ugyanis háromszor tekeredett rá a köldökzsinór. A történtek miatt Dóri inkább csodaként élte meg a beavatkozást, bár az is igaz, hogy hosszú hónapoknak kellett eltelniük ahhoz, hogy ezt így ki tudja mondani. Őt is kínozta ugyanis az önvád, amiatt, hogy “nem volt képes arra”, hogy megszülje a gyermekét, de minden nehézségért milliószor jobban kárpótol most 1 éves kisfia.

Brigitta Vilma (31) szavai is megerősítették Dóri gondolatait: “Nagyon hamar felépültem, és így utólag boldog vagyok, hogy végül így lett. Persze utána sokan elítéltek, mondván, hogy programozott császár volt, de a föld alá süllyed mindenki, mikor azt mondom, hogy így megmentettem a gyerek életét”.

Fanni (25) is természetes szülésre készült, de a 42. héten gyógyszerrel majd másnap burokrepesztéssel próbálták megindítani a babát az úton. A 29 órán keresztül tartó elviselhetetlen fájások ellenére a tágulás nem haladt megfelelően, és a magzatvíz is mekóniumos volt. Emiatt került sor a császármetszésre, amiről így mesélt:

“Nincsenek negatív érzéseim a műtéttel kapcsolatban, mert orvosként tudom, hogy én és az orvosom is maximálisan odatettük magunkat, de a további várakozás már a babát veszélyeztette volna. A császármetszés alatt folyamatosan tájékoztattak, hogy mikor mi történik, ezért nem volt bennem félelem. Talán sokan az ismeretlentől félnek, de én tudtam, hogy zajlik egy ilyen műtét. Nem kaptam negatív véleményeket a környezetemből akkor és azóta sem, támogattak végig”.

Nikolettel (28.) a 36.héten közölték, hogy a felmerülő problémák miatt (köldökzsinór a farfekvéses baba nyaka körül volt, kevés magzatvíz, kevés hely a baba számára). “Csak az számított, hogy egészségesen érkezzen közénk!” – mesélte Niki, aki úgy véli, nem kell a miértekkel foglalkozni: “(…) az életben a legnagyobb dolgok nem egyszerűen pottyannak az ölünkbe”.

Van, aki már egészen korán szembesült azzal, hogy biztosan császárral kell szülnie. Orsi (31) a 15. héten tudta meg, hogy császárral segítik majd világra a kisfiát. “Eleinte féltem a műtéttől, de tudtam, hogy jó kezekben vagyok, nagyszerű orvosom van, és hogy a baba és az én érdekemben történik minden. Talán emiatt nem okozott gondot, hogy ezt elfogadjam”.

“Életem legcsodálatosabb pillanata”

A sok őszinte történet közül talán Ramóna (35) szavai voltak a legmeghatóbbak számomra. Ramóna első babája halva született, második gyermekének érkezéséről így mesélt:

“Második gyermekem sürgősségi császárral született, mert nagyon lassult a szívhang. Egyáltalán nem éltem/élem meg traumaként, hogy császár lett, hiszen ennek köszönhetem, hogy a két kislányom közül legalább egyikük itt lehet velem. Mikor az orvosom kiemelte a kislányomat (…) azonnal megmutatta nekem. > Ramóna, most már megnyugszik a lelke? Ez a te tested! Légy büszke rá!

Ahhoz, hogy a császármetszésre ne tekintsünk tragédiaként, fontos, hogy testünk változását is elfogadjuk – hangsúlyozták többen is az anyukák közül. “Minden anyukának csak azt tudom tanácsolni: legyenek hálásak annak a hegtetoválásnak, hisz ha az nincs, talán gyerek se!” (Nikolett, 28).

Orsi (31) hasonlóan érez: “A hegem és a testem változásainak elfogadása már kicsit keményebb dió, de azt hiszem e téren is jó úton haladok, mert a hegem arra emlékeztet, hogy mikkel kellett szembenéznem, hogy mennyire megerősödtem, és minden alkalommal, mikor ránézek, vagy megérintem, hálás és büszke vagyok, hogy egy csodálatos, egészséges kisfiú édesanyja lehetek”.

Kapcsolódó cikkeink: