Hogyan kerültél a védőnői pályára?
Eredetileg nem erre a pályára készültem. Orvos családban nőttem fel, ahol mindig az egészségügy volt a középpontban. Gyerekként úgy gondoltam, hogy a lehető legmesszebbre fogom elkerülni az egészségügyet. Ugyan jó volt látni, hogy van valaki, aki mindig másokért tesz, de én a másik oldalt is megéltem; láttam, hogy egy ilyen életpályán mi a sorrend. Kamaszként csak arra koncentráltam, hogy minél előbb be tudjak fejezni egy egyetemet, hogy én is minél előbb tudjak tenni másokért, ezért választottam a védőnői szakmát. Az iskola befejezése után el is kezdtem dolgozni, de még akkor sem voltam biztos abban, hogy ez nekem való.
Mikor változott meg a helyzet?
A gyerekeim megszületésével változott meg bennem minden, akkor határoztam el, hogy végleg ezen a pályán maradok. Akkor jöttem rá ugyanis, hogy ezen a területen megbízható, hozzáértő szakemberekre van szükség, akik megfelelő támaszt tudnak nyújtani az édesanyáknak. Merthogy amikor az első gyermekem megszületett, sokszor éreztem magam egyedül. Rádöbbentem, hogy a főiskolán tanultaknál sokkal magasabb szinten kell űzni a szakmát. Attól kezdve minden képzésen, ami csak létezett itthon vagy külföldön, megpróbáltam részt venni. Legyen az szoptatás, szülésfelkészítés, dúlaképzés vagy alternatív szülészet. A mai napig képzem magam. Illetve e mögött még ott van a saját történetem is, az, hogy mennyi buktató és tévút volt az első fiam születésénél…
Akkor benned volt az, hogy szakember is vagy, vagy csak anyaként gondolkodtál?
Ugyanazokat az anyasági pontokat éltem meg szakemberként, mint bárki más azzal a különbséggel, hogy mindenki rám hagyta a dolgokat. Azt gondolhatták, mivel szakember vagyok, én biztosan tudom magamtól is. Pedig abban a helyzetben én csak egy anya voltam, és szerettem volna csak az lenni. Utólag döbbentem rá, mennyire nem kaptam meg a megfelelő információkat, nem tudtam, miért hagyják ott a gyereket mellettem, miért sír, miért nem adnak neki pótlást, ha éhes. Azt éreztem, hulla fáradt vagyok, és nem tudok a saját fiammal mit kezdeni. Az egyik ilyen pillanatban azt mondtam a barátnőmnek, vigye el a gyermekem. Azóta ezt a traumát feldolgoztam. Az a mondat nem a gyermekemnek szólt, hanem annak a bizonyos helyzetnek…
A saját élményeid befolyásolnak a munkád során?
Fontosnak tartom, hogy van saját élményem, de az is legalább annyira fontos, hogy ezt megfelelően feldolgozzam, hiszen nem segíthetek úgy, ha ez lezáratlan bennem. A saját történetemmel nem segíthetek másoknak, mindössze annyiban tudom felhasználni, hogy segítek elkerülni azokat a dolgokat, amelyekben részem volt. Amennyiben egy anyának segítek, nekem szakemberként kell jelen lennem, mivel mindenkinek a saját útját kell bejárnia.
Melyek azok a legfontosabb kérdések, amelyekkel a frissen szült édesanyák hozzád fordulnak?
Három nagy terület van. Az egyik a szoptatás és táplálás, mely alapvető, hiszen a frissen szült anya így tartja életben a gyermekét, és ha úgy érzi, ebben kudarcot vall, akkor alapjaiban kérdőjelezheti meg önmagában azt, hogy elég jó anya. A másik központi kérdés az alvás. Már a várandósság alatt tisztáznunk kell az édesanyákkal, mi számít átlagosnak egy csecsemő szempontjából, nehogy azt higgyék, hogy az ő kisbabájuk viselkedik abnormálisan. A harmadik terület a megfelelő fejlődés. Úgy vehetjük az alvást, az evést és a testi-szellemi fejlődést, mint kis gömböket, amelyek állandó összefüggésben vannak egymással, de állandóan mozognak is egymáshoz képest, vagyis mindegyik hatással van a másik kettőre. Mi, védőnők abban tudunk segíteni, hogy mind a három nagyjából a helyén legyen. Az esetek felében általában tudjuk a történések okait, míg a másik felében szakemberként is ki kell találnunk, mi lehet a baj, és hogyan tudunk segíteni. A gyerekek viselkedése egyébként nagyon sokszor jelzi, hogy éppen mi zajlik a családban.
Mit láttok ebből?
A gyermek általában az anya tükörképe. Nem kell nagy családi drámákra gondolnunk, én még azt is látom a csecsemőn, ha az édesanya fáradtabb a kelleténél, és egy picit ki szeretne szakadni a szerepéből. Ilyenkor szoktam hangsúlyozni, hogy egy anyának is szüksége van énidőre. Még ha csak tíz percre megy is el, és sétál egy kört a ház körül vagy elmegy a patikába, már az is sokszor megoldás lehet. Attól nem lesz rosszabb egy anya, ha énidőre vágyik, ráadásul az egyéb kapcsolataiban is számít, hogyan érzi magát. Természetes, hogy a gyermek áll a középpontban, hogy a család számára ő a fontos, de a család akkor fog jól működni, ha mindenki jól érzi magát a bőrében.
Védőnőként hogy kezeled azt, hogy minden anya más típus?
A védőnői munka egyik legfontosabb eleme, hogy az édesanya ne egy legyen a sok közül, hanem abban segítsük, amilyen ő szeretne lenni. Van, akit meg kell hallgatni, de olyan is van, akinek konkrétan meg kell mondani, mit hogy tegyen. Előfordul, hogy egy-egy édesanyával szoros kapcsolat alakul ki köztünk, de olyan is van, hogy egyszerűen csak a munkánkat végezzük, mert neki csak arra van szüksége. Én minden édesanyát kísérek,a saját útján, és csak akkor jelzem számára, ha azt látom, hogy nagyon rossz irányba fordul. Sajnos manapság erősen megjelenik az „elég jó anya vagyok-e, hogyan legyek tökéletes anya” kép, ez pedig csak ront a dolgon.
Hogyan tudod kezelni azt, amikor egy családnál komolyabb problémákat tapasztalsz?
Eddig a szép dolgokról beszéltünk, de a védőnői munkának van egy jelzőrendszeri része is, ami már sokkal nehezebb. Szívem szerint mindenkit megmentenék, de sajnos nem mindenkit lehet. A gyerekbántalmazásnál vagy a gyerekek elhanyagolásánál is nagyon fontos, hogy ott legyünk. Annak ellenére, hogy azt gondolom, a gyermeknek az édesanyja mellett a legjobb, volt már olyan eset, amikor be kellett látnunk, hogy ki kell emelni. Rendkívül nehéz az ilyen helyzet, nagyon nagy felelősséggel jár, miközben már azon gondolkodom, dolgozom, hogy a későbbiekben ők ketten miként tudnak egymáshoz visszatalálni.
Érzelmileg hogy dolgozod fel a komolyabb eseteket?
Egyrészt jó barátaim vannak, akikkel kibeszélhetem magamból, illetve fontos a havi szupervízió, ahol tudok tanulni az esetekből, tudom kezelni azokat az ügyeket, amik erősen megérintenek. Mert hiába vannak nagyon jó szakembereink, ha tele vannak kételyekkel. Akkor tudunk igazán segíteni, ha feldolgozzuk ezeket az élményeket, és a saját határainkat is jól ismerjük. A magyar egészségügy kissé hadilábon áll ezzel, sok helyen egyáltalán nincs szupervízió, pedig nagyon nagy szükség lenne rá már csak a kiégés megelőzése miatt is.
Jellemzően mikor van szükséged neked magadnak is támogatásra?
Nehéz időben felismerni bizonyos komoly problémákat, például a különböző függőségeket. Nagyon sokat számít az, hogy egy édesanya mennyit oszt meg velünk az életéből. Volt olyan eset, ahol már a gyermekjólétis kollégával együtt figyeltünk egy családot, mégis megesett, hogy az apa bántalmazta az édesanyát és a gyereket. Utólag is nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogyan lehetett volna megelőzni.
Mit gondolsz, Magyarországon jelenleg milyen a leendő szülők felkészültsége?
Azt gondolom, hogy gyakoribbak a szélsőségek, mint a középút. Mi Budapesten dolgozunk, itt gyakran tapasztalom azt, hogy a leendő szülők olykor felkészültebbek, mint maguk a szakemberek. Sok nyelvet beszélnek, utánajárnak a dolgoknak, rengeteg applikáció is van – számukra ez jelenti a biztonságot abban, hogy így biztosan tökéletesen fogják tudni csinálni. Rájuk pontosan azért kell figyelnünk, mert hiába tudják A-tól Z-ig a szakmai információkat, mégsem elhanyagolható, ki hogyan fogja megélni a tényleges helyzetet. A másik szélsőség az a réteg, aki nem foglalkozik a felkészüléssel. Az ideális a középút lenne, az a bizonyos józan ész, de ez jelenleg nagyon ritka.
Fotók: Fülöp Máté
Szerinted mi nehezíti ma leginkább a szülők dolgát?
Régen az volt a szabály, hogy a gyermeket háromóránként etetni kell. A mai édesanyák nagy része már tudja, hogy ez egy kicsit mesterséges állapot volt. Azonban azt látom, hogy mára átestünk a ló túloldalára. A gyerekek kerültek a középpontba, sőt, mindent ők irányítanak. Azt szoktuk javasolni, hogy a szülő gondolja végig, mit szeretne, ismerje meg azt, hogy a gyermeke aktuálisan hol tart, és ebből a kettőből irányítsa.
Az egyik hozzám tartozó család kitűnő példa erre. A gyermek három hónapon keresztül folyamatosan sírt, egyszerűen nem tudtunk rájönni, mi a baj. Az édesanya is és én is a legjobbat akartuk, mégsem tudtuk megoldani. Azt javasoltam neki, hogy lesse a gyereket, próbálja megismerni az érzéseit, és ösztönösen aszerint cselekedjen, amit jónak lát. Közben elővettem az anyuka várandós lapját, melyen szerepelt, hogy szülés előtt katonatisztként dolgozott. Akkor jöttem rá, hogy olyat javasoltam neki, aminek ő nagyon szeretett volna megfelelni, de egyszerűen nem ilyen típus volt. Akkor összeültünk újra, együtt beállítottuk a gyerek napirendjét, és attól kezdve minden gyönyörűen működött. Nagyon erős üzenet volt ez arra, hogy igenis nézni kell a családot: melyik, hogyan tud a legjobban működni. Az anyát abban kell támogatni, hogy figyelje a gyermek jelzéseit, de az adott korcsoporton belül kell meghatároznunk a szabályokat.
Ezen kívül sok támogató kört kellene építenünk, mert az anyák nagyon egyedül vannak. Régen a nők szinte soha nem voltak egyedül szülés után. Ott volt a szomszédasszony, az édesanyja, egy testvér vagy egy nagyszülő, ma pedig azt látjuk, hogy hiába laknak egy emeleten az emberek, mégsem ismerik egymást, nem tudnak egymáshoz fordulni. Szoktam szervezni babamasszázs foglalkozást, és nagyon jó látni, hogy bizonyos szülők mennyire egymásra találnak ezeken. Együtt töltik a napjaikat, megbeszélik egymás között a dolgaikat, támogatni tudják egymást. Találkoztam olyannal, akinek azóta feleannyi problémája sincs, sőt, ismerek olyan csoportot, ahol az apák is összebarátkoztak.
Mit gondolsz mai fejjel a védőnői hivatásról?
Ez a gyönyörű szakma több mint száz éve létezik, és remélem, hogy legalább ugyanennyit megél. A kolléganők nagyon sokat küzdenek, fontos munkát végeznek, és ez tud jól működni, de ehhez azzal is tisztában kell lennünk, hogy a korral nekünk is változnunk kell.
Kapcsolódó cikkek
