Életem legsötétebb napjai az első napok voltak a kisbabámmal
Szoktál régi fotókat nézegetni a telefonodon? Visszagörgetsz a képek között, és csak nosztalgiázol. Én szoktam. Néhánynál hiányérzet fog el a boldog pillanatokat felidézve, más fotókhoz érve viszont szabályosan megborzongok: “Istenem, de jó, hogy évek teltek el azóta”.
Mikor 37 hetes terhes voltam a fiammal, kezdett foglalkoztatni a szülés gondolata. Többen azzal ijesztgettek, hogy olyan szörnyű fájdalmat fogok átélni, amilyet még soha életemben, szóval komoly aggódás fogott el, hogy vajon túl fogom-e élni. Lehet, hogy meg fogok halni vajúdás közben?
Ha most valaki megkérdezi tőlem, milyen volt a szülés, azt mondom, a világ legkönnyebb dolga. Azonban minden, ami utána jön a legeslegnehezebb, amit csak el tudsz képzelni.
Sosem gondoltam, hogy a gyermekemmel eltöltött első napok lesznek életem legsötétebb napjai, és hogy egyáltalán ezt a két szót egy mondatban fogom említeni.
A legnehezebb változások
Abból az állapotból, hogy várandósként mindenki folyamatosan körbeugrált és azt kérdezgette, hogy hogy vagyok, szülés után hirtelen egy elfeledett senki lettem. Frissen szülten kávét főztem az ajtóban tolongó, babanézőbe érkező vendégseregnek, akik után még takaríthattam is.
Míg pocakosan mindenki hellyel kínált és bájosan mosolygott rám, síró gyerekkel kizárólag szörnyülködő tekinteteket kapok az utcán. Az ötévente egyszer látott rokonok számára mindennél természetesebb volt, hogy makulátlan lakásban fogadom őket, mikor épp hogy csak életet adtam annak a gyermeknek, aki miatt terhesen olyan kedvesen simogatták a hasamat.
A női test számára a szülés a világ legtermészetesebb dolga – szokták mondani, de az én testemmel ezt valahogy elfelejtették “közölni.” Abban a pillanatban, ahogy előbújt a babám, a nőiességem nyomtalanul elszállt. Mindenem fájt, a derekam, a hátam, na és persze odalent. Szoptatás közben összeszorítottam a fogaimat, és üvöltöttem a fájdalomtól. Maga volt a pokol minden egyes alkalom…
Emlékszem, mikor felajánlottam a férjemnek, hogy orálisan kielégítem, mert attól féltem, ha nem teszem, elhagy. Totális csődtömegnek éreztem magam.
Belőlem tényleg teljesen hiányzott az anyai ösztön? Az egész gyereknevelésben egy percnyi könnyedség sincs? Három napig vajúdtam és vártam, hogy rendesen kitáguljak, és végre ne küldjenek haza a kórházból azzal, hogy “anyuka, ebből még nem lesz szülés.” Őrült fájdalmak közepette, de végül természetes úton szültem meg a fiamat. Büszke voltam magamra. Szóval akkor most már minden szép és jó lesz? – kérdeztem magamban. Rá kellett jöjjek, hogy egyáltalán nem.
A szülés volt a könnyű része a dolognak, utána jött csak az igazi, kemény menet. A nem alvás. A SOHA NEM ALVÁS. Nem, ezt senki nem érti, aki nem élte át. Valakitől egyszer azt hallottam, hogy akik azt mondják, hogy az ő gyerekük végig alussza az éjszakát, azok hazudnak. Nos, én mindennél jobban szerettem volna az egyike lenni ezeknek a hazudós anyáknak.
Sírtam, mert úgy éreztem kiraboltak, elátkoztak. Emlékszem, jelentkeztem egy elsősegély tanfolyamra, de nem tudtam elmenni, mert a baba emelgetése miatt teljesen kikészült a nyakam és a hátam… Nem engedték, hogy új időpontot válasszak, és a pénzemet sem adták vissza. Nem engedhettem meg magamnak, hogy még egy kurzusra befizessek. Miközben ezt mondtam a nőnek a telefonban, elsírtam magam, de őt ez sem hatotta meg. Fogalmam sem volt, milyen kontrollmániás vagyok.
Egy “találkozzunk olyan 12 körül” típusú lányból, percre pontosan minden etetést és alvást lemérő, az egész életemet a napi beosztáshoz igazító anyává váltam.
Elkeseredett, mérges és mindenre ugró házisárkány lettem. Eluralkodott rajtam a düh. Falakat tudtam volna szétverni, majd az ágyban összegömbölyödve zokogni, mert annyira fáradt voltam és frusztrált, hogy semmi sem működött az életemben úgy, ahogy eddig.
Miért ment olyan nehezen a szoptatás?
Az én gyerekem miért nem aludt, mint a többi baba?
Miért volt mindenki olyan boldog körülöttem, miközben rajtam mély szomorúság és magány lett úrrá?
Miért lett életem legszörnyűbb időszaka az, aminek a legszebbnek és legboldogabbnak kellett volna lennie?
Igazságtalannak éreztem az egészet. A nap 24 órájában a négy fal közé száműzve, egy pillanatig sem voltam boldog…
Azonban a második gyerekem születésére valami megváltozott. Elkezdtem sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítani bizonyos dolgoknak. Például annak, hogy rend van-e a lakásban. Vagy, hogy kávét kéne főznöm bárkinek is – ott van a kávéfőző, mindenki meg tudja csinálni magának. Nem lettem ideges, akkor sem, ha a gyerek sírni kezdett a babakocsiban… A babák néha sírnak, ez van.
Időközben az elsősegély tanfolyamos emberek is felkerestek, hogy egy promós ajándékért cserébe írnék-e róluk egy posztot. Diszkréten emlékeztettem őket, hogy nem voltak hajlandóak a törölt kurzusért visszaadni a pénzem, szóval nem, nem írok semmit, ők pedig elmehetnek a fenébe.
Ezzel az egésszel csak azt szeretném mondani kedves anyuka sorstársaim, hogy higgyétek el, hogy minden egyre jobb lesz, a legrosszabb, legsötétebb napok is elmúlnak egyszer, és minden egy kicsit könnyebbé válik idővel. Nálam is így volt, hiszen mindezek után vállaltam egy második gyereket. Bizonyára megvan az oka, amiért ekkora szenvedésnek tesszük ki magunkat akár többedszerre is. Még mindig vannak néha rossz napjaim, de már tudom kezelni őket. Tökös fickó vagyok… vagyis inkább tökös mami, és a fenébe is, minket kemény fából faragtak.
Forrás: Mum On The Run blog
Kapcsolódó cikkeink szülés után témában: