Mielőtt megszületett az első gyerekem, azt hittem, hogy a szoptatás a világ legegyszerűbb dolga. Az édesanyák ősidők óta szoptatják kisbabáikat, a női mell is erre lett teremtve. A baba bekapja a cicit, kiszívja belőle a tejet, és ennyi. Mi lehet ennél egyszerűbb?
Ehhez képest az első babámat (aki ma már kétéves nagylány) csak három hónapig szoptattam, illetve a babanaplóm szerint valahol két és fél, három hónapos kora körül lehetett az utolsó szopi. De ez a három hónap sem volt zökkenőmentes. Már a kórházban is nagyon sírós volt, s amikor hazajöttünk, továbbra is rengeteget nyűgösködött, alig aludt. Az első gondolatom persze az volt, hogy biztosan éhes, és nincs elég tejem. Hiába mértük a szopizást, valahogy az sem volt egyértelmű. Kéthetes korában felajánlotta a gyermekorvos, hogy ír tápszert.
Első gyermekes édesanyaként nem volt még tapasztalatom, és nem akartam, hogy éhezzen a babám. Így aztán már egész pici korától kapta a pótlást, ami persze a tejcsi szép fokozatos elapadásához vezetett. Pedig igazán igyekeztem, éjszaka is fejtem, alig aludtam… Aki átélte ugyanezt, tudja, milyen fárasztó, azt hiszem, nem kell részleteznem. Már a kórházban kisebesedett a mellbimbóm, óriási véres vízhólyagokkal jöttem haza. Minden szoptatás alatt legszívesebben a falat kapartam volna.
Szóval summa summarum, az egész kínszenvedés volt. Amikor édesanyám mesélt arról, hogy milyen csodálatos érzés a szoptatás, milyen gyönyörű az a mélyreható tekintet, amivel a baba az édesanyja arcát fürkészi, hát én csak néztem rá nagy szemekkel, mert nekem a szoptatás nyűgöt és borzasztó fájdalmat jelentett.
Elhatároztam, hogy ha lesz második gyerekünk, akkor jobban fel fogok készülni az egészre. Nem kellett sokat várnunk a testvérkére, hamarosan beköltözött a pocakba. Még várandósan letöltöttem az összes LLL-füzetet, aláhúztam a lényeget. Úgy készültem, mint egy kisiskolás a vizsgára. Szopis klubba jártam, kényelmes párnát és szopis kendőt is vettem. Amikor megszületett a kisfiam, ugyanazokkal a gondokkal szembesültem, mint a kislányomnál. Ő ugyan jó alvó volt, de a cicim ugyanúgy kisebesedett, mint először. Még a kórházban voltunk, de már utáltam az egészet. Hazaérkezésünk napján belövellt a tejcsi. Egy szoptatási tanácsadó segítségét is kértem, aki eljött hozzánk, megmutatta a helyes mellrehelyezést, és sok olyan apró trükköt, ami segíti a mell gyógyulását. Két hét múlva begyógyultak a sebek, de még sokáig érzékenyek voltak a cicik. A kisfiam három hónapos lehetett, amikor már egyáltalán nem fájt a szoptatás.
.jpg)
Most már szeretek szoptatni
Addig is úgy tartottam ki, hogy lélekben megengedtem magamnak, hogy bármikor abbahagyhassam, ami persze nem történt meg, de nem nyomasztott a kényszer. Még az segített, hogy mindig egy kisebb időtartamot tűztem ki célul, például hogy még két hétig, majd újabb két hétig, és így tovább. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már egyáltalán nem fáj. A kisfiam most hét hónapos, fél évig kizárólag anyatejjel tápláltam.
Már tudom, miről beszélt édesanyám, amikor azt a bizonyos babatekintetet emlegette: ahogy a szemembe néz, egy pillanatra elengedi a cicit, és elégedetten elmosolyodik. Most már szeretek szoptatni.
Bukta Orsolya, Budapest
Hasznos cikkek a témában:
Kapcsolódó cikkek
