“A törzsi társadalmakban a csecsemőket az idő nagy részében karon hordták, vagy testen vitték. A modern társadalmakban kiságyba, gyerekszobába, babakocsiba rekesztjük el, és elvárjuk, hogy különösebb felhajtás nélkül, derűsen elfoglalja magát. De a csecsemő az anyjához vágyik, a közvetlen közelébe, a karja közé, ha tehetné, le sem szállna róla. Akkor kevésbé riasztja a fenyegető új világ, ahová kilökték.
Egyes szülők újra visszatértek az ősi gyakorlathoz, és a kicsit testükre kötve viszik magukkal mindenhová. Az ilyen szerencsés kisbabáknak elemi vigaszt nyújt a ritmusos mozgás. Ha eljön az ideje, merészebb felfedező lesz. Eltelt a biztonsággal, és ez nem gyengíti, ellenkezőleg, öntudatosabbá teszi, így tud igazán engedni az új hívásának.
Boldog gyerekből válik kíváncsi gyerek.”
Részlet Desmond Morris: Babafigyelőben című könyvéből.
A jó baba, ha evés után letették az ágyába, mosolyog és gőgicsél – szülei örömére -, majd édes álomba merül, és csak a következő etetés idejében ébred fel. Ha nem így viselkedik, minimum el van rontva, de az is lehet, hogy “gyári hibás”. A hatvanas évek nevelési szemlélete máig hat, nem kis lelkifurdalást okozva az élénkebb, jussukat hangosan követelő babák szüleinek. De mégis, minek alapján várhatjuk el az embergyerektől, hogy azon nyomban a társadalom (kényelmi igényeiből fakadó) elvárásainak megfelelően viselkedjen?
Az újszülött, ha tetszik, ha nem, valójában a Homo Sapiens nevű “csupasz majom” kölyke, főemlőshöz illő ösztönökkel, igényekkel. Az ember azok közé a fajok közé tartozik, amelyek kölykükkel folyamatos testi kapcsolatban vannak, a kicsinyeket soha nem hagyják egyedül: szorosan maguk mellett tartják, vagy testükön hordozzák. Az ember ráadásul biológiai szempontból koraszülöttet hoz világra: a frissen született baba fejletlenebb, éretlenebb, mint egy újszülött csimpánz, ezért igen nagy szüksége van az anyai test védelmére, melegére, ringatására.
A csecsemő idegrendszere születéskor még koránt sincs készen. Az idegrendszeren belül újabb összeköttetések milliói létesülnek, az idegsejtek nyúlványai most kapják meg szigetelésüket. Ahhoz, hogy ez a folyamat tökéletesen alakuljon, továbbra is szükség van azokra a mozgás- és hangingerekre, amelyek a magzatot az anyaméhben érték. A baba tehát a későbbi optimális fejlődés érdekében igényli a dédelgetést, ringatást, hordozást. A hordozóeszközök használata nem az elkényeztetés felé vezető út első állomása! A kicsi többnyire meg is hálálja, hogy kézbe vették: a kendőben megnyugszik, békésen figyel, vagy éppen szundít egyet.
Később, amikor már kinőtte hordozás iránti igényét, bátran és érdeklődéssel lát neki a világ felfedezésének. A szoros testi kapcsolat ugyanis megteremtette ennek alapvető feltételét: az ősbizalmat.
Babahordozó kendőben
Újszülöttkortól szállíthatjuk és dédelgethetjük a csöppséget, mert szorosan körülveszi és biztonságosan tartja, hasonló testhelyzetben, mint az anyaméhben. A fektető kötéshez “S” méretű kendő szükséges.
A fektető hordozáshoz egyetlen csomót kell kötnünk a kendőre, hogy hurok képződjék. Ebbe a hurokba kell belebújni.
A kendőt ráhúzhatjuk a baba fejére, ha alszik, így még biztosabban tartja. Vállunknál a belső kendőszél kifelé hajtásával szabályozhatjuk a kendő tartását.
A fekvőkenguru tökéletesen vízszintes helyzetet biztosít a babának, biztos tartásról azonban nem beszélhetünk.
Az elöl keresztező hordozási mód
Függőleges helyzetben tartja tökéletes biztonságban a babát. Újszülöttkortól alkalmazhatjuk mindaddig, amíg a baba jól tűri ezt a testhelyzetet. Kifelé fordítva is beleültethetjük, ha már ügyesen tartja magát. Ehhez már hosszabb kendőre lesz szükség, a szülő és a gyerek méreteitől függően “L” vagy “XL” méret.
A pici csecsemő többnyire akkor nyugodt, ha kézben van. Ha szorosan testünkre kötjük, tennivalóinkat is elintézhetjük, miközben ő békésen szunyókál szívünkre tapasztott fülecskével.
Ha felébredt, lehúzhatjuk a kendőt a fejéről, így szabadon nézelődhet, hátát pedig biztonsággal körülöleli a kendő.
A hagyományos kenguru nem alkalmas újszülött hordozására, mert ide-oda nyeklik benne, ezért két kézzel kell tartanunk. A kenguru ideje három-négy hónapos korban jön el, amikor a baba már tartja magát, és kapaszkodik is, ha kell.
Csípőre ültetve
Az egyéves baba korántsem pehelykönnyű. Ugyanakkor továbbra is sokat szeretne kézben lenni, babakocsiban nem szívesen ül. Jó megoldás, ha a fektető hordozáshoz hasonlóan megkötött kendőbe, a csípőnkre ültetjük a kisgyereket. A széles vállrésznek köszönhetően jó a súlyeloszlás, a széles, erős csípőcsont teherbírása jó. Ezt a hordozási módszert a kisbaba fejlettségétől, súlyától és igényeitől függően négy-öt hónapos kortól kezdve ajánljuk. Kisméretű kendő is elegendő hozzá.
A hátunk közepén elhelyezkedő csomóból hosszan lelógó kendőszárakat előre húzzuk, majd a baba lába alatt átvezetve, popsija alatt csomóra kötjük. Ha a kendő hossza megengedi, az előrevezetett szárakat a baba egyik lába alatt, majd másik lába felett ismét hátravezetjük, és csípőnknél kötjük meg újból. Így még biztonságosabb.
Puttonyban ül a baba
Ez aztán a remek móka! Ha háti hordozónak akarjuk megkötni a kendőt, kisimítva lefektetjük egy csípőmagasságban elhelyezkedő felületre, majd közepére ráültetjük a gyereket. A kendő szárait marokra fogva óvatosan vállunkra húzzuk. Szorosra, a kisgyereket biztosan tartóra igazítjuk, majd elöl keresztezve vagy vállunk alatt újból hátravezetve az egyik lábacska alatt, a másik felett átvezetve hasunk előtt újból megkötjük.
Ehhez a megkötési módhoz már szükségünk van a kisgyerek közreműködésére is, hiszen nyugodtan kell ülnie, amíg hátunkra igazítjuk a “puttonyt”. Ha elalszik, a vállainkon fekvő szárak igazgatásával fejére húzzuk a kendőt, hogy biztos tartást adjunk. Sok anyag kell hozzá, ezért szükségünk lesz a legnagyobb méretű kendőre.
A jobbfajta háti hordozókhoz kitámasztó láb is tartozik, így segítség nélkül is beletehetjük a gyereket, és felvehetjük a hátunkra, ha közben padra, asztalkára tesszük.
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
