Egyenlő, de különböző
Nézzük először az első megközelítést, amit én magamban úgy hívok, “egyenlő, de különböző”. A férfi és a nő közötti alapvető biológiai különbségeket ostobaság volna tagadni, ami aztán bizonyos szerepekre és feladatokra predesztinálhatja mindkét nemet. A férfi például többnyire erősebb, izmosabb a nőnél, így világos, hogy ő fog többet cipekedni, rakodni. Magasabb, így ő veszi le a polcról, ami kell. A másik oldalon nőnek lehet csak méhe, anyateje, így nyilvánvaló, hogy ő fog szülni, szoptatni – ez eddig világos. Ügyvéd, doktor, űrhajós vagy épp ápoló vagy óvodapedagógus ettől függetlenül bármelyikük lehet, szoktuk hangsúlyozni.
Ennek a hagyományos megközelítésnek a szerepfelosztása azonban nem áll meg a nyilvánvaló biológiai különbségeknél, hanem az aktuális, örökké változó, erősen kultúrafüggő szocializációban rejlő eltéréseket is alapértelmezettnek veszi – például pszichés adottságok, szociális készségek vélt különbözőségeire alapozva. Miközben nincs okunk azt feltételezni, hogy a nők gondoskodó, konfliktusmegoldó, mindent észben tartó természete velünk született, és a férfiak biológiájukból adódóan volnának nagy létszámban hiányosak ezeken a területeken – már ha egyáltalán azok, amiben sokan kételkednek a tudományos fronton is.
Minden jel arra mutat, hogy amennyiben a nők képesek egyszerre több dologra figyelni és mindenki igényét észben tartani, az azért van, mert kiskoruktól fogva erre nevelték őket, tehát a kapcsolódó szerepkörök teljesítésekor kaptak pozitív megerősítést, így azt internalizálták. Komoly rutinra tettek szert ebben, szemben a férfiakkal, akiket más feladatokra szocializáltak, ezért aztán értelemszerűen más kompetenciák erősödtek bennük. És nyilván itt is lehetnek bőven kivételek.
Az mindenképpen pozitív, hogy bár ez a megközelítés a szocializációs különbségeket hajlamos eleve adott eltérésekkel magyarázni, a férfit nem rendeli a nő fölé (vagy akár fordítva). Ebben az olvasatban a két nem alapvetően egyenlő, csak épp eltérő helyet foglal el nemcsak a családban, de akár a munkahelyeken is. Feltételezi, hogy a nő vezető empatikusabb, szociálisan érzékenyeb, ezért jó, ha több nő van jelen az élvonalban.
Egyenlő, de nem is annyira különböző
A másik megközelítés azt mondja: erősen szubjektív, egyénre szabott kérdés, hogy ki miben jó, milyen szerepkörök és feladatok tükrözik a leginkább a képességkészletét. Férfiak és nők között nyilvánvalóan vannak biológiai különbségek, de a viselkedésükben megfigyelhető legtöbb eltérés inkább szocializáció – tehát nevelés – eredménye, mint velük született attribútum. Ebbe még az is belefér, hogy vannak az átlagot tekintve inkább nőies és jellemzően férfias vonások, de mindkét nem képviselőiben van mindkettőből, az egyéni különbségek miatt azonban más és más arányban. Emiatt szokták azt mondani, hogy „feminin férfi” vagy „férfias nő”, holott csupán érzékenyebb vagy mondjuk határozottabb az illető az átlagnál, ami abszolút belefér a sokszínűségbe, hiszen a „nagybetűs férfi” és „nagybetűs nő” valójában nem létezik.
Ennek a nézőpontnak a képviselői összeráncolják a homlokukat, amikor valaki azt mondja, hogy a nő határozza meg a kapcsolat érzelmi minőségét, alaphangulatát, hiszen ez mindkét félen múlik. Lehet, hogy ez a tipikus, de nem feltétlen a nőnek kell észben tartania a család minden feladatát, kötelességét, évfordulóját és határidejét, mert pontosan tudjuk, hogy ez egy projektmenedzseri állás terhét pakolja rá, ami aztán máshonnan von el értékes erőforrásokat. Nem túl jó jel, ha egy kapcsolatban mindig a nő az, aki vita esetén a békülést kezdeményezi, hiszen az az ideális, ha egyetlen felnőtt családtag se duzzog, mint egy kisgyerek – felnőni az érzelmi tisztánlátáshoz és a világos kommunikációhoz nem női vagy férfi dolog, hanem emberi.
Az “egyenlő, de nem is annyira különböző” megközelítés szerint vannak tehát nyilvánvaló biológiai különbségek, valamint vannak azok a szocializációs körülmények, amelyek ezekre rájátszanak, ezeket erősítik, de valójában ez vajmi kevés területén számít (kellene számítson) az életnek, és nem, a mosogatás vagy a pelenkázás ugyanúgy nem tartozik közéjük, mint a cégvezetés. Egy feladatra való rátermettség sokkal inkább egyéniségtől, képességkészlettől és tapasztalattól függ, mintsem a nemtől.
Az ideális világ e szerint a nézőpont szerint nem akkor jön el, ha mindenki a (megszokott, neme által predesztinált) helyére kerül, hanem akkor, ha megengedjük magunknak a személyiséghez és helyzethez maximálisan illeszkedő helycseréket és közös helyfoglalásokat. Vagyis ha nő és férfi egyaránt úgy nő fel, hogy nem baj, ha nem felel meg a ’hagyományos’ (lásd: konzervatív, akár meghaladott) nő- vagy férfiképnek, mert tudja: a lényeg, hogy egyénként és a közösség aktív tagjaként egyaránt képes legyen fejlődni, előre lépni, a társát emelni, segíteni.
Kapcsolódó cikkek
