Megható, kedves, elgondolkodtató beszédtémát ajánlunk anyák napjára. Nagyon sok minden átértékelődik bennünk, amikor anyává válunk – például az anyukánkkal való viszonyunk is megváltozik, új mélységet kap. Ami az évek során, ahogy egyre többet tapasztalunk meg mi magunk is az anyaság felemelő és nehezebb pillanataiból, tovább mélyül. Egy új nézőpontot hoznak ezek az élmények, és bizony szülőként sokszor egész másképp látjuk, értékeljük már mindazt, ahogy a szüleink vagy édesanyánk viselkedett, amiket tett vagy igyekezett megtanítani. Különleges ajándék lehet számára, ha beszélgetünk vele arról, mi az, amit most, szülőként már másképp értékelünk, már jobban megértünk, amiért még hálásabbak (vagy épp most már hálásak) vagyunk. Álljon itt gondolatébresztőnek néhány történet inspiráló anyukákról.
„Köszönöm a türelmedet”
Beáta ugyanazzal az ámulattal nézi 3,5 éves kislánya konyhai ténykedéseit, mint ahogy őt csodálta az anyukája, Anikó, és már pontosan érti, miért olyan nagy dolog ez.
Bea és Odett pont olyan összeszokott páros a konyhában, mint a kicsi Bea és az anyukája voltak
Hatéves lehettem, amikor egyedül elkészítettem az első sütimet – meglepetésképpen anyukámnak, ha jól emlékszem, éppen anyák napjára. Sokszor megcsináltuk már együtt, de nem volt egyszerű torta: piskótát kellett sütni, krémet keverni, tortazselét melegíteni, gyümölccsel kirakni. Tökéletesen sikerült, és a mai napig élénken él bennem anyukám arckifejezése, amikor bemutattam a művemet: őszinte, szinte gyermeki meglepettséget és meghatottságot láttam rajta.
Mostanában kezdtem megérteni, hogy ez nem is a sütinek szólt. Hanem annak, hogy minden gramm kiborult liszt, összetört, kikavircolt tojás, lepotyogó kosz, és minden perc takarítás meg plusz munka mennyire nagyon megérte.
Ugyanezt érzem, amikor a 3,5 éves kislányom – persze felügyelet alatt – palacsintát készít, és ügyesebben forgatja, mint én. Vagy amikor a méricskéléstől a szaggatáson át egészen a töltésig képes két tucat linzert egyedül elkészíteni. Csak ámulok, hogy mennyire ügyes, és imád a konyhában mozogni – pont, mint anyukám, a nagymamám, állítólag én, és már tudom, hogy Odettnek köszönhetően ez így megy majd tovább is.
„Köszönöm, hogy hagytál dönteni”
Judit két felnőtt gyerek anyukája. Sok fontos dologra emlékszik vissza, amit gyerekként még nem feltétlenül értett, ám felnőttként pontosan látja, milyen jól csinálta az édesanyja, Zsuzsa, és ő is ugyanezen elvek mentén nevelte a gyerekeit.
Judit az édesanyjával és a bátyjával Párizsban
50 évvel ezelőtt, amikor születtem, édesanyám 39 évesen idős szülőnek számított. A kórházi papírjára is figyelmeztetésként írták, hogy idős primipara. Bár a bátyám, Lali 16 évvel előttem született – ez szintén ritkaságszámba ment akkoriban –, de ennyi idő elteltével első gyerekesként kezelték a kora miatt. Manapság már egyik helyzet sem szokatlan, de gyerekként nehezen értettem meg, hogy mi egy másik családmodellben élünk, mint a többiek. Nehezteltem is anyukámra, hogy nekem miért nincs kilyukasztva a fülem, és nincs ugyanolyan fülbevalóm, mint az összes lánynak az osztályban. Sokszor a kora miatt hibáztattam, hogy neki ez nem fontos, neki sincs, mert nem egy divatos, fiatalos anyuka. Rengeteg klipszet vetettem vele, hogy olyan lehessek, mint a többiek. Akkor is csak pislogtam, amikor megkérdezték tőlem, hogy mi a harmadik nevem. Milyen harmadik nevem? Hát, amit a keresztségben kapsz – de hát én nem vagyok megkeresztelve! Amikor kamaszkoromban (mikor máskor?) számon kértem anyukámon a füllyukasztás és a keresztelkedés elmulasztását, azt mondta, úgy gondolta, ha annyi idős leszek, hogy tudom, mit jelent a vallás, akkor magam választhatom azt, amit szeretnék, amiben tényleg hinni tudok. És a fülemet is kilyukasztathatom.
Úgy érezte, ő nem dönthetett erről anélkül, hogy tudná, milyen személyiség leszek, és valóban akarnám-e ezt.
Egy lány és egy fiú gyermekem van, mindketten felnőttek már. Én is megadtam nekik ugyanezeket a választási lehetőségeket, amiket én kaptam anyukámtól – felnőttként, anyaként már pontosan értettem, miért olyan fontos ez. És van még egy fontos dolog, ami csak akkor nyert igazán értelmet, amikor a gyerekeimmel kerültem hasonló helyzetbe. A 16 évvel idősebb bátyámmal a köztünk lévő korkülönbség miatt nemigen voltak testvérharcaink vagy féltékenység, de sokszor éreztem úgy, hogy anyám a bátyámmal jobban kapcsolódik, többet beszélgetnek, én pedig a beszélgetéseikbe szúrt kérdéseimmel csak a kis kíváncsi lehetek. Ahogy nőttem és visszaemlékeztem arra, amikor a bátyám annyi idős volt, mint én akkor épp, láttam, hogy anyukám mindenben úgy viszonyul hozzám is, mint annak idején a testvéremmel tette. Mindig figyelt rá, hogy komoly és komolytalan dolgokból is ugyanannyit kapjunk, akárhány évesek legyünk, és ne legyek az elkényeztetett legkisebb, akinek minden jár. Ha megkérdezik tőlem, hogy melyik gyerekemet szeretem jobban, én mindig ugyanúgy válaszolok, ahogy láttam anyukámtól:
ha figyelsz rájuk, megérted a gyermekeidet, és akkor tudod őket nem egyformán, hanem ugyanannyira szeretni, de úgy, ahogy az nekik jó.
Már sem anyukám, sem a bátyám nincs közöttük, de minden anyák napján eszembe jut az a fogalmazás, amit a testvérem kisiskolásként kapott feladatként. Így szólt: „Anyák napja volt. Virágot vittem neki. Megígértem, hogy jó leszek. És ő el is hitte.”
„Köszönöm, hogy velünk vagy!”
Heléna kisfia, Bende nemrég múlt egy éves. Nagyon várta őt, és elmondhatatlanul boldog új szerepében – amit látni az ő édesanyja, Erika számára is nagy boldogság.
Heléna az esküvőjén anyukájával
„Mostanában gyakran eszembe jut anyukámnak az a mondata: nagyon boldog, hogy azt a körülbelül tíz évet, amíg mi a testvéremmel kisgyerekek voltunk, maximálisan ránk szánta. És valóban, soha nem mentek nélkülünk sehova, egyetlen élményből sem hagytak ki bennünket, minden rólunk szólt. (Bár én úgy érzem, ez most is így van, csak már az unokák és a párjaink is részesülnek ebben a szeretetben, nincs olyan, ami ne tennének meg a kedvünkért.) Amióta pedig megszületett a kisfiam, elhatároztam, hogy én is maximálisan szeretném kihasználni ezt a kis időt, mert nagyon rövid ez, ha az egész életünket nézzük. Így a puszikat is folyamatosan osztogatom neki – csak nem kap puszimérgezést! Imádom az illatát, a kis puha bőrét, és a sok apró huncut mosolyt, amit a szeretgetésért cserébe kapok. Apropó, puszi! Nem szerettem soha, ha puszilgatnak, akkor még nem értettem, miért kell állandóan cuppogni. Nem is engedtem egy időben a kettő „hivatalosnál” többet. Ma meg alig várom, hogy a szüleim megpuszilgassanak, megöleljenek.
Szeretnék olyan jó szülő lenni, mint ők, akik keretek mellett, szigorúan, de mérhetetlen szeretettel felneveltek. Minden kérdéses szituációban végiggondolom, mit tennének a helyemben,
amikor a kisfiam nem akar beülni az autóba, ha hisztizik, ha nem szeretne aludni… Egy biztos, megszeretgetnének, megnyugtatnának, megpuszilgatnának, soha nem kiabálnának velem. Így én is ezt teszem, mert szerencsére tapasztalatból tudom, a biztonság és az a tudat, hogy engem szeretnek a világon a legjobban, csak jót szülhet. Nem lehet túlszeretni, az imádatból baj nem lehet. És nem is tudnám másképp csinálni, rajongok a kisfiamért. A mindenem.”
„Köszönöm, hogy megmutattad, milyen fontos az önszeretet is”
Dorottya édesanyja, Éva szuperfiatalos, sportos nagymamája az unokáinak. Bár mesze élnek egymástól, Nani (ahogy a három kisfiú hívja) számára nem akadály a távolság, és amikor csak lehet, találkoznak és aktív programokat szerveznek együtt. Ehhez bizony jól jön a nagymama fittsége, ami a rendszeres mozgásnak, edzésnek, túrázásnak köszönhető.
Dorka kisfiai, Oszkár, Artúr és Albert a nagymamájukkal, Nanival
Világ életemben azt láttam, hogy anya szánt magára időt, fontos volt számára, a mindennapok része volt a sport, legyen az aerobik, spinning vagy kirándulás. Mert azt gondolom, tudta, hogy ő ettől jól (vagy épp jobban) lesz, és így többet tud magából adni. Én egyelőre még csak tanulom ezt, de tény, hogy nálam is működik. Már nincs lelkifurdalásom, ha a gyerekeket hátrahagyva futok vagy jógázom egy órát. Sőt, eljutottunk odáig, hogy néha a gyerekek mondják: mama, menj el futni – tudva, hogy ezzel igazából mindenki jól jár.
Már értem, mennyire fontos ahhoz, hogy a családunk jól működjön, hogy mi magunk is rendben legyünk. És hogy azzal, ahogyan magunkat szeretjük megtanítjuk másoknak, hogyan szeressenek.
Most is ezt látom tőle: a legszuperebb, legodaadóbb nagymama, és mindenkinek természetes, hogy néha egy-egy órát a nagypapa van a fiúkkal, amíg ő elmegy edzeni. Szerintem ez nagyon jó példa a gyerekek számára.”
„Köszönöm, hogy rávettél, hogy a jót lássam az emberekben”
A cikk ötletgazdájaként és szerzőjeként szeretnék én is élni a lehetőséggel, hogy így mondjak köszönetet anyukámnak, Ágnesnek egy olyan tulajdonságomért, aminek az értékét csak felnőttként ismertem fel igazán – és amit én is nagyon szeretnék átadni a kislányomnak.
Olyan jó lenne, ha anyukám és a kislányom közös fotójával tudnám illusztrálni a mondandómat, de nem készült ilyen, és sajnos már nem is készülhet, ezért az egyik kedvenc babakori fotómmal mutatom meg, milyen szép az én anyukám
Tisztán emlékszem arra, ahogy a testvéremmel néha azon puffogtunk, hogy nálunk nem lehet úgy jóízűen szidni senkit, mert anyukám mindig mindenkinek a védelmére kelt. Ha bunkó volt velünk az eladó a boltban, ő megjegyezte, hogy szegénynek biztos rossz napja van, vagy már nagyon fáradt. Ha undok volt velünk valaki, és elmeséltük, általában úgy reagált, hogy az a valaki biztosan nem bántani akart. Valahogy mindig jó szándékot feltételezett mindenkinél, vagy legalábbis nem feltételezett szándékos rosszindulatot. És amit akkor furcsálltam, most pont azt veszem észre magamon. Hogy én is szeretnék alapvetően jó motivációt tulajdonítani az embereknek, és ami fontosabb, igyekszem nem elhamarkodottan ítélkezni.
Most, hogy már tíz éve vagyok benne az anyaság gyakran csodálatos, néha nem éppen könnyű világában, sokkal jobban értem, mennyire fontos tudni, hogy „sosem tudhatom”.
Sosem tudhatom, hogy az az anyuka, aki odaadja a telefonját a gyerekének amíg sorban állnak a boltban, és épp nem beszélget, bábozik vagy játszik vele, nem hullafáradt-e, mert alig aludt az éjjel a sokszor ébredő/beteg gyerek vagy épp munka miatt, és épp csak ennyire van most ereje. Nem tudhatom, hogy aki udvariatlanul vagy morcosan szól hozzám, nem küzd-e valami komoly nehézséggel az életében. Nem tudhatom, hogy aki szerintem nem jól csinál valamit, az miért úgy csinálja, tudja-e épp másképp csinálni, vagy most éppen ez az, amire képes, amit meg tud oldani. És én is megkaptam a gyerekemtől, amikor védtem valakit, akire ő ki volt akadva, hogy „de hagyd már, anya, egyszerűen csak hülye!!!”. Próbálok kicsit tudatosabb lenni, és hagyni őt, hogy elmondja, ami bántja, hogy kiadhassa magából, amit érez, és csak utána megbeszélni, mi miért történhetett, és miért fontos, hogy igyekezzünk együttérzőek, megértőek és nyitottak lenni másokkal. Nagy részben az anyukámnak köszönhetően pontosan látom, hogy az együttérzés az egyik legfontosabb dolog ahhoz, hogy a világ jobb hely legyen. És már azt is tudom, hogy ehhez tudatosságnak is kell kapcsolódnia, amihez az önismeret, önfejlesztés elengedhetetlen.
Kapcsolódó cikkek
