Egyedül nevelem a hat és fél éves kislányomat. Immár öt és fél éve. Korábban mindig barátokkal – egyedülálló szülőtársakkal – mentünk nyaralni, de idén vad ötletem támadt: a szokásos társasági nyaralás mellett menjünk el a tengerhez kettesben is az óvodai ballagás után. Most először keltünk útra hosszabb időre így – íme, a tapasztalatok.
Készen áll rá?
Amikor egy kisgyerekkel közös hosszabb programot tervezünk, hajlamosak vagyunk az ő érettségi fokához kötni, hogy el merjünk-e indulni kettesben. Felméri-e a veszélyt, lehet-e számára érvelni (a csúszdapark túl messze van…), felfogja-e, amit mondasz? Követi a megbeszélt szabályokat, vagy amíg te öltözöl a strandon, ő elfut, és beleugrik a legmélyebb medencébe (vagy ami még rosszabb: fejest a sekélybe)? Megérti, hogy csak te vagy ott neki, ezért aztán egy kis időre magát is tudja szórakoztatni, amíg te csak fekszel és figyelsz, vagy végig a felnőttől várja a játszóházi animátori szerepet?
Persze hasznos, ha meg tudja mosni a haját egyedül, és szuper, ha étkezés közben nem kell felállnod, hogy popsit törölj (ezért akkor adtam hálát először, amikor egyszer – még a kétszemélyes nyaralás előtt – egy forgalmas tér közepén ebédeltünk, és rengeteg, nehéz holmink volt, amit nem hagynánk ott szívesen, amíg az ürítéshez asszisztálunk). Hajat mosni hamar megtanult, de számomra nagy könnyítés volt az önálló körömvágás is (nagycsoport vége), mert rengeteg energiát vitt el a könyörgés, hogy én megcsinálhassam – így viszont önként és dalolva tart mani- és pedikűr napot minden héten.
Megvizsgáltam a képességek és gyakorlatias tudományok tárát is. Remek úszó, de ami ennél is fontosabb: vízbiztos, nem esik kétségbe a mélységtől, feltalálja magát, ha elfárad vagy elbizonytalanodik a vízben. Ismeri és betartja a csúszdai etikettet (várunk türelemmel a zöld lámpáig vagy a sípszóig, senkit se lökünk meg vagy piszkálunk, landolás után azonnal kijövünk a vízből). Lazán odamegy, és megkérdezi, mennyibe kerül a vattacukor, és kifizeti, amíg én a lángosért állok sorba. Tud és mer csokifagyit és almalét rendelni angolul is, és magabiztossággal tölti el, ha ilyen helyzetekben helytáll.
Naivan azt gondoltam, hogy ha a gyerek szellemi és fizikai fejlettségi foka elérte a fenti, nagyjából iskolaérettséghez köthető szintet, biztonságban vagyunk. Ilyen szempontból mi, gyereküket egyedül nevelő szülők egyébként a nagycsaládosokhoz hasonlóan előnyben vagyunk: sok mindenben hamarabb érik el az önállóságot a gyerekeink pusztán azért, mert mindkét esetben számszerűen kevesebb felnőtt segítség jut nekik. Ahol két szülő ugrál egy gyerek körül, esetleg még nagyszülők, nagynénik, nagybácsik is színesítik a palettát, ott a azért a csemete hajlamos belekényelmesedni abba, hogy a felnőttek intéznek mindent helyette is. Ki ne látott volna még harmadikost, akinek még a cipőjét is anya köti be minden reggel?
…és vajon te is készen állsz?
Igen ám, de amíg azon örömködtem, hogy a gyerek készen áll, megfeledkeztem arról, hogy nekem is készen kell állnom, hogy egyedül leszek felnőtt idegen terepen kilenc napon át. Egy ilyen helyzetben nem csak azzal szembesülsz, hogy nincs óvodai környezet vagy nagypapa, aki néha átveszi a feladatokat és terheket, hanem a saját – a feldolgozás különböző szintjein álló – mélyre temetett érzelmi lomtáraddal és összes lelki puttonyoddal is kénytelen vagy magányosan farkasszemet nézni. Így, hogy eddig mindig barátokkal utaztunk, a “ketten vagyunk” fájdalmas valósága nem ütött igazán arcul. A felnőttek vidáman söröztek, a gyerekek kacagva rohangáltak, így aztán a hiányérzet, hogy nem vesz minket körül egyfajta családi szeretháló, nem jutott el a tudattalan bugyrán át a legmélyebb tudatig. És hát lássuk be: a szembenézés élét igyekszünk is tompítani, ahogyan lehet. Nem csak én, a többi egyedülálló szülőtárs is.
Ott azonban, a fakultatív programként választható görög esten fájdalmas volt a valóság: a többi magyar utas hat-nyolcfős asztaloknál kacarászott, három generáció jött párban. Anyák, apák, két-három gyerek, nagymamák, nagypapák. Mi meg ott ültünk ketten, távol mindenkitől egy óriási asztalnál, és akkor a gyerek megszólalt: “Anya, én úgy szeretlek, de olyan rossz, hogy mi csak ketten vagyunk. Bárcsak élne az anyukád, bárcsak velünk lakna apa. És bárcsak lenne egy kis testvérem, akivel játszhatok”. A szívem hasadt meg: hiszen megadhatok bármit a gyerekemnek, ha elég keményen dolgozom, de családot nem tudok neki adni, az nem (csak) rajtam múlik. “Ne haragudj, ne haragudj…” – dadogtam, ahogyan borsónyira szűkült gyomorral nyeltem a könnyeimet.
Bár sok év önmunkán, terápián vagyok túl, a gyász olyan elképesztő mélysége szakadt rám abban a pillanatban, amivel hirtelenjében nem tudtam mit kezdeni. Hiányzott anyukám, aki biztosan imádta volna ezt a cserfes, vadóc, de hihetetlenül okos és jólelkű unokát, és haragudtam magamra, hogy nem tudtam jobban kezelni a kisbabás időszakot annak idején: ha akkor nem leszek depressziós és nem kapok idegösszeroppanást a szülés után, akkor apuka is velünk maradt volna, akinek érthető módon teher volt az akkori énem. Megtartottuk volna az esküvőt, ahogy terveztük, és született volna kistestvére is a lányomnak, ahogyan az tervben volt. De én elrontottam, ő inkább mást választott, és ami ennél is rosszabb: a folyamat során elvesztett ősbizalmat nem voltam képes újraépíteni azóta sem. Haragudtam magamra, dühös voltam a helyzetre. Tehetetlennek éreztem magam.
Ahogyan ez eljutott a tudatomig, felismertem, hogy a régi jó önbüntető, túlszabályozó énrészem támadott be, ami már korábban azonosított gyerekkori sémákra épül. Büntetem és bántom magam, ahelyett, hogy beismerném: igen, ez most nehéz. Rossz látni, hogy mások vidám nagycsaládban mulatoznak, míg mi ketten vagyunk. Nem csak most, mindig. Érthető, hogy fáj, hiszen nem az én döntésem volt, hogy így alakult – igaz, azoknak is lehet nehéz néha, akik tudatosan egyedül vállaltak gyereket a kezdetek kezdetétől. Megráztam magam: ha egymagam nyaraltam volna – amire persze anyaságomban még nem volt példa, pedig arra is vágynék -, biztosan elbújok egyedül, és kisírom magam. De gyerekkel voltam, és nem hagyhattam, hogy ő is átvegye ezt a mélységes, tehetetlen dühvel vegyülő fájdalmat, amit a felismerés csak részben tudott feloldani.
Felálltunk hát és táncoltuk a hagyományos görög táncot a sok vadidegennel, napszemüveg alatt gyöngyöző könnycseppekkel, széles mosollyal az ajkamon: abban a pillanatban nem volt más megoldás. Azt hittem, a gyerek észre se vette, hogy összetörtem “egy kicsit”, de mikor visszaértünk a szállásra, elküldött zuhanyozni (noha mindig ő maga akar első lenni), és amíg engedtem magamra a forró vizet, ő gyönyörűen megágyazott mindkettőnknek. “Gyere, anya, te vagy a mindenem. A legjobb anya a világon” – mondta, és betakargatott. Szorosan összebújva aludtunk el. A szövetségünk ezen a napon még inkább elmélyült – ilyenkor azt mondom, már ezért megérte, a tenger összes szépsége nélkül is. És persze megéri minden nap, hogy az anyukája lehetek. Bárhol a világon.
Innentől fogva minden napunk meseszerű volt a messzi Görögországban. Jobban figyeltünk egymásra, mint valaha, és nagyokat játszottunk, kirándultunk, búvárkodtunk, hajókáztunk együtt. Megértettem: egy ilyen utazás nem csak arról szól, ami józan ésszel, higgadt és felelős szülői tervezéssel mérlegelni tudsz, de elképesztő belső utazás is egyben… amire elsősorban neked kell készen állnod, minden más pedig e köré épül majd.