Margaret Atwood disztópiájában, A Szolgálólány meséjében van egy jelenet, amely nehezen ereszt. A főszereplő, June egy steril kórházi folyosón bolyong, majd benyit egy szobába, ahol egy másik szolgálólány – Natalie, vagyis Ofmatthew – fekszik mozdulatlanul, agyhalott állapotban, gépek végzik mellkasa helyett a munkát. “Halott. Csak azért tartják életben, hogy egy gyerekkel több legyen” – mondja June. A jelenet sokáig fikciónak tűnt. 2025-ben azonban Georgia államban egy szinte azonos történet vált dermesztő valósággá.
Adriana Smith harmincéves volt, egészséges, dolgozó nő, egy hétéves kisfiú édesanyja. 2025 februárjában, a terhessége nyolcadik–kilencedik hetében hirtelen agyi vérrögképződés lépett fel nála, amely súlyos agyvérzést okozott. Az orvosok még aznap este agyhalottnak nyilvánították. Mivel a magzat szívhangja ekkor még észlelhető volt, a georgiai LIFE Act abortusztilalom értelmében a kórház nem kapcsolhatta le az életfenntartó gépeket. Adriana testét több mint négy hónapon át mesterségesen működtették, míg 2025 júniusában koraszüléssel világra segítették kisfiát, akit Chance-nek neveztek el. Adriana temetésére június 28-án került sor.
A törvény mindent visz
A LIFE Act, amelyet Georgia államban 2019-ben fogadtak el, előírja: ha a terhesség eléri azt a pontot, ahol a magzat szívhangja észlelhető – jellemzően a hatodik hét körül –, akkor az abortusz tilos, és a magzat jogi személyként védendő. Ez az úgynevezett fetal personhood-elv, amely az embriót önálló jogalannyá teszi – még akkor is, ha az anya már agyhalott.
A törvény értelmében a kórház tehát nem szakíthatta meg a terhességet, és nem kapcsolhatta le Adriana testét a gépekről, mert az a magzat életét veszélyeztette volna. A kockázat az egészségügyi személyzetre nézve nem csupán etikai, hanem büntetőjogi is. A nő teste így – halála után is – a jog szerint egy élő magzat fenntartásának közegeként működött tovább.
Mi az ára ennek?
Egy agyhalott beteg testének mesterséges fenntartása az amerikai egészségügyi rendszerben napi 5–10 ezer dollárba is kerülhet. Ez az összeg hónapok alatt könnyen elérheti a 300–400 ezer dollárt. A költségek legnagyobb részét az intenzív ellátás eszközigénye adja: lélegeztetőgép, infúziók, monitorrendszerek, gyógyszerek, laborvizsgálatok, valamint a személyzet folyamatos jelenléte.
Illusztráció: Getty
Ezek az erőforrások máshonnan hiányoznak. Minden foglalt intenzív ágy, minden lekötött nővér, minden elfoglalt műszer egy másik – potenciálisan megmenthető – beteg ellátásától veszi el a lehetőséget. Egy koraszülött inkubátora, egy balesetes fiatal műtéti ideje, egy daganatos páciens kezelési kapacitása mind csorbát szenvedhet. Az egészségügy zárt rendszer: mindaz, amit egy halott test fenntartására fordít a kórház, az máshol már nem áll rendelkezésre.
A gyász nulladik fázisa
Amikor valaki meghal, el lehet búcsúzni tőle. De ha a mellkas hónapokon át emelkedik és süllyed, meleg marad, a gyász aligha kezdődhet el. Adriana Smith már nem volt jelen, de a teste napokon, heteken át tovább „élt”. Édesanyja, April Newkirk így fogalmazott: „A lányom már nem élt, de nem gyászolhattunk. Nem temethettük el. Nem búcsúzhattunk el. Mert a méhe dolgozott.”
A gyász kezdetének egyik feltétele, hogy az ember elfogadhassa: akit szeretünk, meghalt. Egy ilyen drámai esetben, ahol a test egy kórházi ágyon pihen hónapokon át, hogyan lehet a máskat elengedni? A gyász elakad, eltolódik, szétszakítja a lelki feldolgozás természetes rendjét. A család hetekig vagy hónapokig él együtt a biológiai jelenléttel és a végleges elvesztés tudatával. Ez a kettősség – a látható jelenlét és a végleges hiány – szétzilálja a gyász természetes rendjét. A feldolgozás helyett egy felfüggesztett, megdermedt állapot jön létre. Ez önmagában is trauma.
Az életet születése után senki se védi
A kisfiút – aki a Chance nevet kapta – császármetszéssel hozták világra, alig 860 grammosan. Hetek óta intenzív osztályon fekszik, és bár „állapota stabil”, az orvosok szerint még nem tudni, képes lesz-e valaha önálló életre. Komoly neurológiai kockázatok állnak fenn – és az sem zárható ki, hogy élethosszig tartó fejlesztésre, gondozásra szorul majd.
A törvény, amely előírta Adriana testének fenntartását, nem rendelkezik arról, mi történik, ha a gyerek súlyosan sérülten születik, és nincs édesanya, aki őt gondozná, ápolná, szeretné. Nincs garancia fejlesztésre, ápolásra, támogatásra. Georgiában az utóbbi években épp ezeknek a területeknek az anyagi forrásait csökkentette a kormány drasztikusan. A családok gyakran egyedül maradnak a terhekkel. A törvény, amely mindenáron világra hozatja a gyermeket, nem garantálja, hogy ez az élet a későbbiekben gondoskodást, méltó lehetőségeket és biztonságot kap.
A halál határa
A legtöbb vallási és spirituális hagyomány szerint a halál nem pusztán a szív megállását jelenti, hanem a lélek elszakadását is a testtől. A szervezet ezt követő fenntartása mesterséges eszközökkel nem az élet meghosszabbítása, hanem egyfajta biológiai animáció. Amikor egy törvény mégis arra kötelez, hogy a halott testet működésben tartsák, az nemcsak az emberi méltóságot sérti, hanem a spirituális továbblépés lehetőségét is ellehetetleníti.
A halál határa nemcsak orvosi, hanem emberi–kulturális és spirituális vonal is: az a pont, ahol a szeretteink búcsút vehetnek, ahol a gyász megkezdődhet, ahol a lélek – sokak hite szerint – békére talál. Ha ezt a határt egy jogi fikció eltolja, hogy a testet „funkcióban” tartsa, akkor nem életet őriz, hanem az elmúlás méltóságát semmisíti meg. A test ilyenkor már nem az emberé – hanem a törvény eszköze.
Kinek a története ez?
Chance megszületett. Egy kisfiú, akinek az anyja már három hónapja halott volt. Nem volt ott, hogy megfogja a kezét. Csak egy test volt ott helyette – gépeken, szabály szerint, törvény által.
Ez a történet nem lehet már Adrianáé. Nem is a családé – ők csak nézhették, ahogy a döntés és a gyász is kicsúszik a kezükből. És Chance? Talán egy nap elolvassa mindezt. Talán megérti. Talán nem.
De ez nemcsak egy család története. Hanem mindannyiunké. Mert ha egy törvény megteheti, hogy egy halott testet funkcióként kezel, hogy egy életet mindenáron a világra kényszerít – akkor nem egy elszigetelt esetet láttunk, hanem olyasvalamit, ami velünk is megtörténhet. Valamit, ami már itt van.
Gileád nem jött el. Csak belopózott a hátsóajtón.
Kapcsolódó cikkek
