Képzeld el: épp felszálltok a repülőre, izgatottan indultok a várva várt nyaralásra Görögországba. A kisebbik gyerek az öledben, a nagyobbik az ablaknál bámészkodik. Mindenhol gyerekzsivaj, csomagok, nyárillat. Leül melléd egy kedvesnek tűnő hölgy, kotorászni kezd a táskájában, majd elővesz egy cigarettát. Rágyújt.
Mi történik benned? Meglepődsz? Felháborodsz? Megkérdezed: „Komolyan? Itt a repülőn, egy gyerek mellett?”
Jogosan. Pár évtizede még teljesen természetes volt ez; a 2000-es évek előtt senki sem lepődött meg rajta. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy valaki egy repülőn, egy zárt, gyerekekkel teli térben rágyújtson. Mert ma már tudjuk: a passzív dohányzás káros. Ködösít. Fullaszt. Árt.
Ma már ezt elképzelhetetlennek tartjuk. És mégis, van valami más, amit ugyanilyen természetességgel teszünk nap mint nap, mert nem tudjuk, hogy ártunk vele.
Elővesszük a telefont. És a gyerek kezébe adjuk.
Rágyújtanál mellette? Akkor a telefont se add a kezébe!
Fotó: Getty
Nem, nem bántás ez, nem ítélkezés. Én is szülő vagyok. Tudom, milyen az, amikor tíz órája vagy úton, sír, nyűgös, éhes, és már csak öt perc csend kellene. Tudom. Csak egy mese. Csak egy kis videó. Csak amíg becsekkolunk. Amíg megeszem a levest. De nézzük meg ezt más szemmel!
Egy egy-kétéves kisgyermek idegrendszere még alakul, formálódik, rendkívül érzékeny időszak az első pár év. A kapcsolódás, a hangok, a mimikák, a mozgások, a valódi tárgyak és az érintés éltetik az agyát. Még nem tud különbséget tenni valóság és illúzió között. Nem érti a villódzó képek ritmusát. Nem tudja szabályozni az izgalmi szintjét. Nincs eszköze lecsillapodni, ha túlpörög.
Egy mesevideó? Igen, nyugtatónak tűnik. Valójában sokszor inkább stimulálja a kisgyermeket. Túlzottan. Az a kis test, az a kis agy, az a fejlődő rendszer nem tud mit kezdeni ezzel. Helyette mást tanul: a figyelem rövidülését, az önszabályozás zavarát, a kapcsolódás hiányát és vele együtt a kapkodást, csapongást, túlpörgést.
Ez nem azt jelenti, hogy bűnös vagy. A világ változik, tudom.
De fontos, hogy mi is tudatosan változzunk vele figyelve arra, mi hasznos egy helyzetben, és mi nem. Mert tanulhatunk. Minden nap, minden döntéssel. Ahogy megtanultuk, hogy nem gyújtunk rá a repülőn, úgy tanulhatjuk meg azt is, hogy a digitális stimuláció „láthatatlan füst” a gyerek körül.
Mit adhatunk helyette?
Egy játékot. Egy könyvet. Egy kiskanalat. Egy kedves mondókát. A hangunkat. A jelenlétünket. Igen, időnként nehezebb. De hosszú távon ezek a kapcsolatok, ezek a pillanatok válnak védőréteggé a külvilág hatásai ellen.
A dohányzás ma már tilos sok helyen, mert látjuk, érezzük a következményét. A képernyő azonban csendes. Nem füstöl, de hat. Mélyebben, mint gondolnánk. Csak ennek a következményét még nem mindig látjuk azonnal. A baj éppen ez: a képernyőhatás nem „kiabál”. Nem hagy nyomot másnap a gyerek torkán, nem köhög tőle, és nem sír az első percben. De az idegrendszerében elindul valami, amit sokszor csak évek múlva értünk meg.
Képernyőkárok – amit látunk:
- Egyre több kisgyermeknek nehéz a figyelem fenntartása.
- Nehezen szabályozzák az érzelmeiket, türelmetlenek, gyors váltásokat igényelnek, keresik az állandó ingereket.
- Gyakran késik a beszédfejlődés, vagy a kapcsolatteremtés más gyerekekkel.
Amit kutatások is alátámasztanak:
- A napi rendszeres, korai életkorban megkezdett képernyőhasználat összefüggést mutat a későbbi figyelemzavarokkal, alvásproblémákkal.
- Egyes tanulmányok már 18 hónapos korban kimutatták az összefüggést a képernyőidő és a lassúbb nyelvi fejlődés között.
- Minél kevesebb a szülő-gyermek interakció (beszélgetés, közös játék), annál gyengébbek lesznek a szociális és kognitív készségek.
- A képernyőhasználattal párhuzamosan csökken a mozgásos és társas játékra fordított idő, ami visszaveti az idegrendszeri érés ütemét, és hatással van a magatartásra, az érzelmi egyensúlyra és a tanulási képességekre.
A digitális inger nem semleges. Már csak azért sem, mert elvesz helyet a valódi kapcsolódástól. Ami hosszú távon hat, csak épp láthatatlanul, mint a füst. Ezért kérlek – ne szokj rá! Ne add a kezébe! Még ne! Még ne most.
⇒ 2 éves korig egyáltalán ne adjunk képernyőt a gyermek kezébe.
⇒ 2-5 éves kor között is csak mértékkel (napi max. 30-60 perc), tudatosan, szülői jelenléttel, megfelelő tartalommal.
Ez nem tilalom – ez védelem!
Sokan attól tartanak, hogy a gyermek lemarad, ha nem használja időben a digitális eszközöket, de ez tévhit. Egy kisgyermek sem marad le semmiről, ha az első években nem kap képernyőt. Nem fog hátrányt szenvedni a digitális világban – épp ellenkezőleg: nagyobb eséllyel fogja majd később tudatosabban, jobb idegrendszeri alapokról használni az eszközöket.
A tablethasználat nem készség, amit csecsemőkortól gyakorolni kell, hanem egy eszköz, amit meg lehet tanulni, amikor a kicsi már érett rá. És az érettség nem a kéz finommotorikáján múlik, hanem a belső szabályozáson, önfegyelmen, figyelmi képességeken – ezek pedig csak élő tapasztalatokon keresztül épülnek. A fejlődő idegrendszernek valódi ingerekre van szüksége, nem digitális pótlékokra. Amikor a baba megfog egy kanalat, hallja anyja hangját, kitapogatja a plüssmackót vagy játszik a homokban, az agya szó szerint épül, idegsejtek kapcsolódnak össze, új pályák alakulnak ki, és megerősödnek azok a kapcsolatok, amelyek később a figyelemért, a beszédért, a mozgásért és az érzelmi szabályozásért felelnek.
A valós, kézzel fogható és érzelmileg megtapasztalt helyzetek adják az idegrendszer fejlődésének alapját, ezekből tanul a gyermek, nem a sík képernyőből vagy a villódzó meséből. Mert amit most tanítunk neki, abból lesz a jövője. És az nem a képernyő kék fényéből jön, hanem belőlünk. Lehet, hogy ma csak egy perccel lesz kevesebb a képernyőidő nálatok, de az pont egy perccel több kapcsolat!
További hasznos tippeket találsz a Steps & Play applikációban!
Szerző: Varga Vivien
Fotó: StepsPlay
A szerző gyógypedagógus, a Stilianos Babauszoda és a Steps&Play alapítója, az SHD-módszer kidolgozója. Munkájában a mozgás- és kognitív fejlesztést ötvözi játékos, élményalapú eszközökkel.
Kapcsolódó cikkek
