Biztosan mindannyian találkoztunk már azzal a szülővel, aki két percenként szólt rá a gyerekére valamiért: “Ne hajolj ki! Beszélj halkabban, kapaszkodj meg rendesen, vigyázz a nénire!” Biztosan nem akar rosszat ez a szülő, de a rászólást is túlzásba lehet vinni. Vannak helyzetek, amikor bőven elég egy határozott, de gyengéd mozdulat, például, amikor egy kisgyerek izeg-mozog a buszon és meg-megrúgja a szemben ülőt. Persze rászólhatunk, hogy “Pistike, ne rugdosd a bácsit!” de azt is mondhatjuk “Vigyázz másokra is!” és közben elnézést kérhetünk az utastárstól. Olykor épp elég, ha megfogjuk a gyerek lábát kedvesen, de határozottan és ezzel jelezzük neki, hogy vigyázzon.
Az állandó rászólás folyamatos irányítást jelent, ettől nem ügyesebb vagy udvariasabb lesz a legtöbb gyerek, hanem visszahúzódó, önbizalom-hiányos, mert azt érezheti, hogy ő mindig mindent rosszul csinál. Ugyanakkor a másik véglet sem ideális, amikor soha, semmiért nem szólunk rá, és mindent az életkori sajátosságokra fogunk, mondván kicsi még, nem tudja mit szabad, mit illik. Azzal a helyzettel is mindannyian találkoztunk már, amikor alig várja mindenki, hogy szóljon már rá az anyja, apja a gyerekre, aki épp kavicsokkal dobálja a galambokat, nyúzza a kutyát, köpköd vagy épp tépkedi a növényeket a parkban.
Hogy mikor, milyen helyzetben és pontosan hogyan szólunk rá a gyerekre, az összetett dolog, egyszerre szól a szülő saját tapasztalatairól, a szülőségről alkotott képéről, a megfelelésről mások és/vagy a gyereke felé és persze kulturális kérdés is. A gyerekeknek szükségük van iránymutatásra, ám nagyon nem mindegy, hogy ezt hogyan teszi a szülő. Van azonban néhány helyzet, ami nem tartozik a rászólás kategóriájába.
Kapcsolódó cikkek
