Ez nem egy tudományos cikk lesz, “felmérésem” a legkevésbé sem reprezentatív, csupán tapasztalati jellegű, de talán számodra is megnyugtató dolgokra tud rámutatni – kezdi cikkét Mellik Éva az nlc-n. Megosztom veled, mert annyi önmarcangoló anyával találkozom mostanában, aki saját magát hibáztatja amiatt, hogy a gyereke ilyen vagy olyan lett, hogy már nézni se bírom. Te is ilyen vagy? Saját tapasztalatból mondom a tutit: a legnagyobb része tényleg nem rajtad múlik!
Fotó: magánarchívum
Kilenc éve születtek meg az ikreim. Kétpetéjűek, de nemcsak külsőleg, személyiségükben is teljesen mások. Naiv szülőként az elején azt gondoltam, hogy lesz egy tuti recept, amire ha rátalálok, simán fog menni kettővel is. (muhahaha!) Már az első hetekben kiderült, itt két teljesen különböző gyerekről van szó. (Jééé!)
Kezdjük az egyik legnagyobb szülői parával, az alvással!
Az egyikük nappal egy szemhunyásnyit sem akart aludni. Már a kezdetekkor kiderült, hogy elképesztően kíváncsi a világra, tágra nyílt szemekkel órákon át képes nézelődni, ezzel szemben a tesó napközben aludta a legjobbakat, órákra le tudott kapcsolni. Nála veregettem is a vállam, hogy mekkora istennő vagyok, na, de akkor mi a helyzet Egyeskével?
Hol rontottam el?
Elsőszülöttem ha akart valamit, erőteljes sírással adta a tudtomra, de amint megkapta (a cicit, a helyváltoztatást, a zombi látványomat), bátran le lehetett tenni, ő békésen folytatta, amit korábban, vagyis kíváncsian szemlélődött tovább. Ezzel szemben a Kettes Számú Delikvens folyton kézben akart lenni, szinte letenni sem lehetett, különben hangos és kétségbeesett sírásba fogott.
Nála vajon mit rontottam el?
Vagy vegyük a nappali után az éjszakai alvást! Egyes Számú Versenyzőmet szinte soha nem kellett altatni, vagy ha igen, az pár perces ringatásban kimerült. Gyorsan és mélyen aludt perceken belül.
Mekkora zseni vagyok már! (Tapsot!) Aztán érkezett a Kettes Számú Ded! (Taps elhal!)
Hosszú, hosszú, nagyon hosszú éneklés, simogatás, ölelgetés kezdődött. És csak tartott, tartott és tartott bele a végtelen fekete lyukba. Ez, ahogy nőni kezdett, sem változott.
Már megint mit csinálok rosszul?
Aztán a reggelek! Egyikük már hajnal ötkor ébresztőt fújt, fitten, mosolygósan és hangosan adta a világ tudomására, ő bizony kialudta magát, folytatódhat a világ felfedezése. A másik ezzel szemben úgy aludt mint a medve. Ha a tesó hagyja, kilencig is durmol(t volna)!
Kit rontottam el? A gyorsan elalvó, de korán kelő, vagy a forgolódó, ám sokáig aludni vágyó babámat?
Beszéljünk a szoptatásról is!
Az egyik gyerekem olyan volt, mint egy porszívó: rendkívül hatékony és gyors. A másik ezzel szemben komótosan evett, a nap nagy részét legszívesebben rajtam töltötte volna (töltötte is sokszor). Adott volt tehát egy afféle tankönyvi baba, aki menetrend szerint evett három óránként, és adott egy másik, aki az igény szerinti szoptatás hívei közé tartozott. Most akkor melyiküket rontottam el már megint?
Hasonló megélések a szilárd étel bevezetésével, a szobatisztulással, a mozgás- és beszédfejlődéssel is
Nappal pörgő babámnak, miután megtanult helyet változtatni, nem volt megállása. Mindenre fel és le kellett másznia. Nem egyszer találtam rá délutáni alvás után a pelenkázóasztalon ücsörögve, vagy a komód tetején. Mint egy Maugli, úgy ment mindenfelé, megállíthatatlan lett. A tesó ennél sokkal megfontoltabb volt. Az ő erőssége a kommunikáció lett. Másfél éves kora után már mondatokban beszélt, bámulatos szókinccsel.
Úgy összegeztem akkoriban ezt az időszakot, hogy Egyeske volt a láb, Ketteske a száj.
Itt van azért egy apró kitérő, ami szerintem kifejezetten ikres specifikum, ez pedig az, hogy ők egymásra is nagyon erőteljesen hatottak. Ha nincs Maugli, megfontolt(nak hitt) gyermekem tuti nem mászik komódokra, jaj, dehogy! Ő cipeltette volna magát továbbra is. Nem véletlenül volt Kis Hátizsák az egyik beceneve! Kis Hátizsák nélkül azonban Maugli se tudott volna mondókázni kétéves kora előtt, hiszen őt tökéletes mértékben lefoglalta az artista művészet.
Fotó: magánarchívum
Melyiküknél voltam szuperanya? Döngethetném nagyképűen a mellem a nagydumás gyerekem kapcsán, hogy lám-lám, a rengeteg meseolvasás, látod, milyen fontos, de akkor mi van a légtornászommal? Ő is ugyanazokat a meséket hallgatta. Vagy feltehettem volna azt a lemezt is, hogy hát igen, aki sokat jár a gyerekével játszótérre, meg erdőbe-mezőre, meg aki hagyja felmászni is meg leesni is (amúgy hagytam, de csak, mert nem volt négy kezem) akkor, lám-lám, ilyen jó mozgású gyereke lesz. Na, de akkor ismételten, melyik gyerekemet rontottam el: a felfedezőt vagy a dumagépet?
Az, hogy végül is mit rontott el Éva (vagy sem), kiderül, ha a CIKK FOLYTATÁSÁRA kattintasz.
Kapcsolódó cikkek
