Gyerekzsúr-para: nem vagyok hajlandó tovább stresszelni a szülinapi bulik miatt

Az egész az óvodában kezdődött, amikor a kislányom vidáman mesélte, hogy a barátnője meghívta a szülinapi bulijára – a mellette öltöző lányka pedig erre zokogásban tört ki, hogy őt nem hívták. Innentől nem győztem feszülni mikor én szerveztem a gyerek zsúrját, hogy biztos szomorú lesz az a kishaver, aki esetleg kimarad, de mivel nem olcsó egy szülinapi buli (pláne, ha a gyerek álma egy játszóházas, később trambulinparkos, lézerharcos, szabadulószobás, VR-os parti), nem korlátlan a létszám. Ezen felül tényleg bármin be tudtam aggódni (hogy fognak tudni parkolni a szülők és biztosan lesz-e mindenkinek kedvére való üdítő nagyságrendű kérdéseken is). Amíg rá nem jöttem, hogy ha mindenkinek meg akarok felelni, az egészen biztosan lehetetlen küldetés. Na de vegyük szépen sorra, mi mindent engedtem el az évek során, miközben fokozatosan leszámoltam a szülinap-parámmal, és mára viszonylag lazán veszem a dolgot (magamhoz képest mindenképp). Elmesélem, hogyan vágtam sutba a szülinapi etikettet.

Illik visszahívni

Ez volt az egyik legnagyobb feszültséget okozó „szabály” számomra. A gyerekem kisebb korában nagy örömmel ment el bármilyen szülinapi buliba, ahová csak meghívták, ő viszont csak a legközelebbi barátait szerette volna meghívni. Ami nekem könnyebbség, hiszen bevallom, nem érzem reálisnak pár gyerek néhány órás buliztatására százezer körüli összeget költeni (otthon nem megtartható, a játszóházak árai egyre durvábbak). Később megértette, mikor arra kértem, hogy aki őt meghívta, azt hívjuk is vissza, de így kezdett nem az igazi lenni a lista, a létszámkorlát miatt.

És akkor egy ponton úgy döntöttem: az legyen ott a buliján, akit igazán szeretne ott látni, és nem erőltettem, hogy hívjunk vissza mindenkit.

Azt kértem, hogy innentől kezdve lehetőleg olyantól fogadjon el meghívást, akit maga is szívesen hívna, de nem vettem ezt véresen komolyan. Ha szeretettel hívja egy távolabbi barát, olyan kisgyerek, akivel nincs kimondottan szoros kapcsolata, de szívesen menne a bulijára, hát legyen. Később meg ha ezt a kisgyereket mégsem akarja majd meghívni, nem fogok erősködni.

Ha hívtak, menni kell

Eleinte minden egyes buli kihagyhatatlan szórakozásnak számított, ám ahogy nőtt a gyerek, úgy tanulta meg felmérni, hogy vajon ő jól fogja-e érezni magát az adott helyen, társaságban.

És bár egy ideig azt gondoltam, hogy ha már kedvesen meghívtak, illik el is menni, később rájöttem, hogy ez egyáltalán nincs így.

És megengedem neki, hogy nemet mondjon olyan meghívásokra, amikhez nem érez kedvet vagy önbizalmat (mert nem lesz ott senki, akit ismerne, csak az ünnepelt, vagy mondjuk mert volt már az adott helyen és nem jött be neki). Igyekszem nem kamuzni, magyarázatokba bonyolódni ilyenkor, egyszerűen csak megmondom, hogy köszönjük, de nem tudunk jönni. Az az igazság, hogy én sem sértődök meg egyáltalán, ha valaki nem tud eljönni – gondolom, más is hasonlóan van ezzel. Aki igazán fontos neki, annak úgyis elmegy a bulijára.

A tökéletes ajándék

Szeretek úgy odamenni a bulikra, hogy az ajándék gonddal van kiválasztva, és mellé még valamilyen személyes kedvesség, rajz, ilyesmi is készül. Na ez utóbbit engedtem el viszonylag hamar: a gyerekem ügyesen rajzol, és amikor van ötlete, akkor nagyon jó dolgokat tud kitalálni, de nem mindig van ötlete. És nem feltétlenül lesz akkor sem, ha én nyaggatom. Aminek a vége vagy egy összeveszés, vagy egy összecsapott rajz (és egy összeveszés). Szóval igyekszem arra bátorítani, hogy adjon személyes ajándékot is (levelet, rajzot, kisüthető gyurmából készült figurát), de nem erőltetem. És a vásárolt ajándék esetén nem költök már többet annál, amit eredetileg erre szántam, csak azért, mert egy másik, drágább játékot lenyűgözőbbnek találok (találunk). Én sem várom el a szülőktől, hogy esztelen költségbe verjék magukat a gyerekem szülinapja miatt – szerintem ugyanígy van ezzel a többi szülő is. Szeretem a közös, nagyobb ajándékokat, de megértem, hogy a gyerekek a sok kis apró meglepetésnek, csomagnak, érdekességnek jobban örülnek – ám annyi mindent kapnak ilyenkor, hogy nem szükséges a számomra lélektani határ feletti összeget is rákölteni. Természetesen igyekszünk kipuhatolni, hogy minek örülne, de engedek a gyerekem kreativitásának is.

Mindenki ráérjen

Na ezen rengeteget tudtam aggódni: hogy úgy időzítsem a bulit, hogy minden meghívott ráérjen. És tényleg sok feszültséget, szervezést, egyeztetést igényelt a dolog – és még így sem sikerült mindig megugrani. Ma már nem omlok össze ezen, sőt. Az a taktikám, hogy a legközelebbi barátok szüleivel előre egyeztetek, és a nekik biztosan jó időpontot hirdetem meg – aki ráér, ráér, aki nem, azzal majd jövőre ünneplünk együtt. Mi sem tudunk minden egyes buliba elmenni, és az élet más területén is el kell fogadni, hogy több meghívott esetén nem feltétlenül lesz jó mindenkinek. Így, hogy a legfontosabbak biztosan ott vannak, a gyerek sem bukik ki, ha valaki nem ér rá.

Mindenki érezze magát pazarul

Ez sajnos egy komoly feszültség az életemben: igyekszem mindig jókislány-módjára viselkedni, és akkor érzem jól magam, ha körülöttem mindenki jól érzi magát. Egy szülinapi bulin különösen. Egy elég komoly mellényúlás kellett ahhoz, hogy ebben engedni tudjak: az ovis lányom szülinapján pörögtem annyira azon, hogy mindenkinek meglegyen mindene, senki ne maradjon ki semmiből, hogy elvesztettem a fókuszt: azt, hogy az ünnepeltre koncentráljak.

Azt éreztem, hogy ez a buli kész katasztrófa, én nem tudok megfelelni mindenkinek, és haza akarok menni – ahelyett, hogy a lányom boldog arcát látva örültem volna az ő örömének.

És utólag nagyon bántam, hogy olyan feszülten viselkedtem, nem tudtam vele örülni, nem tudtam rá figyelni. Persze, fontos odafigyelni a vendégekre, de megtanultam, hogy ne helyezzek minden apró-cseprő ügyet a gyerekem elé. Ott a többi felnőtt, segít megoldani, ha valakinek nincs pohara, leesett a szalvétája vagy ő is akar egy darabot a marcipánból. Igyekszem odafigyelni, de nem ész nélkül, mindent, vagyis leginkább az ünnepelt gyerekemet háttérbe szorítva.

Praktikus szabályok

Szóval sokat változott a hozzáállásom a szülinapi bulikhoz az évek során. Maradt azért néhány dolog, amit leszűrtem, ami szerintem fontos, mutatom őket:

A helyszín kiválasztását megbeszélem a gyerekkel, már elég nagy hozzá, hogy a vágyait és az anyagi lehetőségeinket ügyesen össze tudjuk hangolni.
Időben nekiállok a szervezésnek, és jó előre kiküldöm a meghívókat, hogy aki szeretne eljönni, tudja úgy szervezni a programját.
Igyekszem az ételallergiás gyerekekre figyelni, és nekik is beszerezni nasit.
A tortából olyat választok, amit az ünnepelt szeret, és kínálok mellé sütit vagy fánkot, hogy aki esetleg a túrótortát nem szereti vagy nem eheti, annak is legyen jópofa édesség.
Egyértelműen megírom a szülőknek, hogy mire ad lehetőséget a hely: ott maradhatnak-e, ha akarnak, vagy nincs hely várakozni. És elfogadom, hogy ha időben szólok, akkor lesz idejük úgy szervezni, hogy meg tudják oldani bármelyik verziót.
Amiből én nem csinálnék nagy ügyet, azon nem feszülők – feltételezem, hogy más is hasonlóan küzd a szülinapi bulikkal, szóval az ingerküszöbünk nagyjából hasonló lehet.

Kapcsolódó cikk