“Kislányom, Verocska, hároméves múlt, és nagyon szeret a nagymamáéknál (az én anyámnál) lenni. Jó is ott neki, de mostanában már többször is a sírásig, sőt a toporzékolásig ment egy kis vita, elsősorban apámmal, de néha anyámmal is. Ez mindig úgy indul, hogy a gyerek, ha valamiről megkérdezik, rábólint, és azt mondja igenlőleg: “Akarom!” Ilyenkor a szüleim mindig rászólnak: “Nem akarom, szeretném!” Ez Verát újabban rettenetesen feldühíti, toppant, és újra mondja: “Akarom!” Szüleim is makacsok, és ők is kötik az ebet a karóhoz: “Nem akarom, hanem szeretném!” És akkor, ez így megy a sírásig, a toporzékolásig.
Ez engem, ha ott vagyok, rettenetesen megvisel, és hirtelen előtörnek az én gyerekkori emlékeim, ezzel az egész mit illik és mit nem problémakörrel… Én egy viharos kamaszkori lázadással törtem ki ebből, de előtte, erre jól emlékszem, vagy dühöngtem, vagy az öngyilkossági gondolatokig sodró elkeseredést éreztem.
Majd én megmutatom nekik! Persze lehet, hogy mindez nem csak pont ebből az illik, nem illikből következett, de bennem mégis összekötődik ezzel a gyötrelemmel. Itt most nem mondom el, hogy apám (most is együtt élnek), mint később kiderült, milyen “illetlen” dolgokat művelt, miközben rajtam mindig az illemet kérte számon. Biztos ezért vagyok ennyire érzékeny ezekre a dolgokra, de azt rossz látnom, hogy a gyerek, aki eddig nagyon szeretett hozzájuk járni, most néha szinte vonakodva megy.
Annyira érzékeny vagyok erre, hogy amikor az utcán vagy a játszótéren hallom, hogy “nem akarom, szeretném”, már akkor is összerándulok, és az egészet valahogy értelmetlen hazugságnak érzem. Vajon mi erről a pszichológus véleménye?”
Vekerdy Tamás: ami fontos, az nem a szavakon múlik
Verocska hároméves múlt, és mint tudjuk, éppen ez az az életkor, amikor a gyerek magát “az akarásban” gyakorolja. Dackorszak. Akar az akarásért. Jellemző a helyzet, amit leír, hogy a gyerek tulajdonképpen egyetért a felnőttel, abban, amiről megkérdezték, és pontosan fejezi ki, amit érez, amit belső állapotaiból, indulataiból érzékel: akarom!
Ne hazudtoljuk meg ezt a pontosan megfogalmazott belső érzékletet!
A felnőtt világ – igen, igaza van, általában képmutatóan – “neveletlennek”, “követelődzőnek” tartja a belső állapotnak ezt a pontos kifejezését.
Búcsúban vagyok, vásárban, és az egyik, rongybabákat áruló stand előtt hallgatom apa és lánya beszélgetését:
– Melyik baba tetszik jobban? A kék vagy a piros?
– Én a kéket akarom!
És jön a megszokott intés, helyreigazítás:
– Nem akarom, hanem szeretném!
Nemsokára majd hallgathatjuk a panaszokat: nem akar tanulni, nem akar figyelni; nem akarja megcsinálni; nem akarja elpakolni, nem akarja az új ruhát felvenni…
Vagy éppenséggel: nincs akaratereje! Sőt, sajnos azt is hallhatjuk (szülőktől és pedagógusoktól egyaránt):
– Meg kell törni az akaratát!
Szerencsére ez manapság ritkábban sikerül, mint szeretnénk.
A “megtört akarat” a depresszív állapotok felé vezet, és ahogy levélírónk is írja, az öngyilkossági gondolatokkal “játszó” képzetáramlásig – mire a gyerek a kamaszkorhoz közelít.
Ne higgyük azt, hogy a gyerek attól lesz jólnevelt, hogy megtanulja, hogy nem “akarhat”, csak sóvároghat valamire, és majd a felnőtt eldönti, hogy igen vagy nem.
Az úgynevezett “jólneveltség” – akár mit is értsünk ezen – a kölcsönös és folyamatos kommunikációban alakulhat ki, amelyben a gyerek finom érzékelésre tesz szert az emberi viszonylatokban, és bármilyen hihetetlen “magától” is tudni fogja, hogy mikor, kivel, mit lehet és mit nem.
Persze, hogy vannak dolgok, amiket tőlünk szavakban is meg kell tudnia – például valamikor kilenc és tizenegy éves kora között, hogy hogyan kell udvariasan akárkinek jó napot kívánokkal köszönni, vagy hogyan kell egy válaszlevélben megszólítani valakit, aki levelét mondjuk Kovács Emilné-ként írta alá… (Nem, nem Kedves Emilné-ként, ahogy gyerekük hiszi, ha keresztnéven szeretné szólítani, hanem Kedves Kovács Emilné-ként – a meghökkentő magyar névhasználati szokások csak ezt teszik lehetővé.)
De, ami fontos, az nem a szavakon múlik!
Az akarat megtörése pedig, bármilyen formában, az alattvalóvá nevelés fontos eszköze. Döntsük el: fütytyentésre ugró alattvalót, vagy öntudatos, a valósághoz ragaszkodó állampolgárt akarunk-e nevelni gyerekünkből.
A cikk forrása: Vekerdy Tamás: Kisgyerekek-óvodások c. könyve.
Kapcsolódó cikkeink dackorszak témában:
- Dackorszak: “ami tényleg bevált”
- Tényleg azt akarod, hogy szófogadó legyen?
- Mitől lesz magabiztos a gyerek? Vekerdy válaszol
Kapcsolódó cikkek
