A hajnali vonatokon mindig sokan utaznak. Igaz, itt nagyobb a csend, valahogy az emberek kevésbé szeretnek csevegni, miközben gondolatban fél lábbal az ágyban alszanak, a másik pedig már a munkahely felé tart. De nem csak a hat és hét órai kezdéssel dolgozók járnak ezeken a járatokon, hanem láthatóan sok diák is, akik olyan szerencsések voltak, hogy egy nagyon távoli gimibe sikeres felvételit tettek. Már alig van hely, amikor felszállok. Bevallom, nem szeretek háttal ülni a menetiránynak, ezért két, békésnek tűnő lány mellé szeretnék huppanni. Többször megesett már, hogy az amúgy látszólag udvariasnak tűnő kamaszok távolba meredő szemmel próbálták bemutatni, hogy nem látnak, és nem hallanak egy ilyen kérdés feltevése után.
A két, 15 év körüli lány viszont teljesen természetesnek vette, hogy táskáikat a lábukhoz kell tenniük. Igyekeztem gyorsan elhelyezkedni, és a lehető legkisebb feltűnést kelteni két táskámmal. Utólag vettem észre, hogy egy kisebb csomagot pakol össze egyikük. Nem volt nehéz beazonosítani a vércukor mérésére szolgáló eszközt és az inzulinpumpát. De annyira diszkrét volt a mozdulat, hogy ha nem találkoztam volna még ilyen eszközzel, fel sem tűnt volna. Simán lehetne egy manikűrkészlet is. Akár. A szemben ülő lány egy ACDC feliratú, fekete kapucnis pulcsiban kérdőn nézett a másikra. „Azt mondtad alacsony a cukrod…jól vagy?” „Nem, semmi baj…” Láthatóan zavarba jött egy idegen, felnőtt nő jelenlététől. Kicsit én is feszengtem a vajszínű felnőtt-kabátomban, meg a türkiz, térdig érő szoknyámban.
– Én tanultam, de nem tehetek róla, hogy már a három-négy soros műveletektől összekavarodok…
– Miért nem kérsz segítséget?
Csend…
- Szőkére fogom festeni a hajam.
- Naaa… ne már, maradj barna!
- Minden második ember barna, utálom!
- Jó, de legalább nem látszunk kétszáz méterről. Egyszerűen világítanak a szalmahajúak… Így legalább nem tűnünk fel senkinek.
- Hát nem kell félnünk, hogy leégünk, ha kimegyünk a napra.
- Nézz már rám! Barnahajú és hótfehér vagyok. Leégek öt másodperc alatt, ha napon vagyok.
A mellettem ülő lány a szendvicsét kezdte majszolni, gondolom a szokásos vércukormérés per inzulin beadás után. Jó illata van, szalámis. Állapítottam meg. Annyira átszellemült evésbe kezdett, hogy az ACDC pulcsis lány megadóan elővett egy kis zacskót a saját táskájából. Gondoltam, most jön a kollektív reggeli… De nem így lett.
Illusztráció: Getty
A zacskó három gombolyag vékony fonalat és egy horgolótűt rejtett. Egyszerűen nem bírtam másfelé nézni, de próbáltam úgy reagálni, mintha a világ lehető legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy cirka tizenöt éves lány meghitt horgolásba kezd a hajnali vonaton… A mackó és aranybarna valamint fehér fonalak először lassan, majd egyre gyorsabb hurkokat képeztek, és a szemem előtt formálódott egy öt centiméter átmérőjű, háromszínű kör. Nem, én nem vagyok az a típus, aki ilyenkor nem kérdezi meg, hogy „miért?”, „mi lesz belőle?” és más rendkívül tolakodónak tűnő gondolattal igyekszik megtudni mi is történik éppen. Meglepő módon, becsuktam a szemem, hogy ne zavarjam az időtöltését. Félig alvó agyamban a következő gondolatok futkároztak: „Még elő sem vették a telefonjukat…”, „Miért nem veszik észre ezek a lányok, hogy korban azonosnak tűnő, feltűnően reggeli-kócos, de sportos srácok huppantak a szomszéd ülésekre?” „Csipkelődnek egymással és beszélgetnek. Semmi valóságsó vagy sulis szerelmi sztori???”
- Figyi, a latint nem írtam jóra… pedig eskü, tanultam rá!
- Latin! Pff… Tudtad, hogy ez egy holt nyelv? Minek kell egyáltalán tanulni? Beszélsz franciául egy franciának – érti. Mit mondasz egy latinnak? Nincsenek „latinok”! Micsoda hülyeség…
Már a harmadik horgolt kör készült. Az előtte lévők szépen a zacskó mélyén végezték. A magam részéről megtanultam kötni (kamaszkoromban mindenki kötött) és néha még előveszem a csattogó tűimet – ahogyan a kislányom hívta régen. Semmi maradandót nem alkottam, egy-két pulóver és néhány sál azért a kezem munkáját viseli. De ez a lány úgy horgol, esküszöm, jó nézni. Gyakorlott és élvezi. Ha egy felnőtt teszi ugyanezt, akkor is csodálkozva néznék mások a vonaton. De itt nem látja más, csak a kockás pulcsis lány mellettem és én. Ilyenkor miért nem énekli a kalauz, ellenőrizve a bérletet, hogy „Ki ez a láány, ki ez a láááány….”?
- Mennyi kéne hozzá?
- Képzeld el, megszámoltam, hogy hány kör kell a kardigánhoz… pontosan 100 darab. Anya szülinapja jövő hétvége! És tudod, mennyi van? Kb. tíz….
- Szerintem több van, ne már. Hiszek benned, meg tudod csinálni!
Rendben. Összeállt. Előttem van a történet. Egy tini kardigánt (!) készít anyukájának a születésnapjára. Reggelente, és délután hazafelé a suliból, a vonaton. Valahogy gyorsan eljött a végállomás, valahogy frissebb vagyok, mint szoktam, reggel hétkor.
Kapcsolódó cikkek
