A tanult tehetetlenség a pszichológia egyik alapfogalma. Azt az állapotot nevezzük így, amikor az egyén úgy érzi, ő megrekedt a probléma megoldásában, csak mások segíthetnek rajta, ugyanakkor nem képes ezeket a segítő kapcsolatokat mozgósítani. Ez az állapot szorongáshoz, de akár depresszióhoz is vezethet. Mit tehetünk szülőként, hogy elkerüljük ezt az állapotot?
Kutyáktól az emberig
Az 1960-as években a mindössze huszonegy éves Martin Seligman, pszichológus, a depresszió működését próbálta megérteni, és eközben fedezte fel a tanult tehetetlenség jelenségét. Állatokkal végzett kísérletei lényege az volt, hogy ha egy kutyát betesznek a dobozba, amiben két rekesz van, és a kutya úgy tudja elkerülni a fájdalmas áramütést, hogy átugrik egyik rekeszből a másikba, akkor a kutya szinte pillanatok alatt megtanulja, hogy át kell ugrania.De kivételt képeznek azok a kutyák, amik korábban egy olyan dobozban szereztek tapasztalatokat, ahol nem volt mód az áramütés elkerülésére. Ha egy ilyen kutya átkerül a rekeszes dobozba, akkor hiába kerülhetné el a fájdalmat az ugrással, nem fog átugrani. Még akkor sem, ha a kísérletvezető megmutatja neki, hogy kell, úgy, hogy átteszi a másik rekeszbe. Csak ül, fásultan, és tűri a rá mért csapásokat.
Sok múlik a szülőn, hogy felnőttként majd hogy reagál a gyermek a nehézségekre
És nem csupán fásult, hanem valóban képtelen megtanulni, hogy hogyan menekülhetne meg. Amennyiben az állat többször éli át ezt az élményt, már a veszélyhelyzet előjeleire is tehetetlenséggel, passzivitással reagál. Seligman rájött, hogy ugyanez a jelenség embereknél is megfigyelhető.A tanult tehetetlenséggel jellemezhető emberek úgy érzik, nem tehetnek semmit saját helyzetük javításáért. Elég néhány kudarc, néhány váratlan, vagy szokatlan nehézség, ahol nem működnek a korábbi stratégiák, és összeomlik a magunkról alkotott kép. Ez az állapot már gyermekkorban is kialakulhat, főleg, ha valaki a szüleitől is azt látta, hogy nem küzdenek önmagukért, a családért, hanem belesüppednek egy rossz helyzetbe, mondván, hogy nem az ő kezükben van az irányítás.Sajnos ez a gyerekkorban kialakult gondolkodási rendszer káros hatással lehet a későbbi életvitelre is: ha eluralkodik valakin, akkor elveszítheti az életörömre és önmegvalósításra való képességét, céljait és motivációit. Mivel önmagában nem hisz, kívülről várja a segítséget, így kiszolgáltatottá válhat. Röviden összefoglalva úgy is fogalmazhatunk, hogy a tanult tehetetlenség a későbbi szorongás és a depresszió egyik melegágya.
Mit tehet a szülő?
Visszatérve Martin Seligman kísérletére, meg kell még említenünk, hogy a pszichológust nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy hátha ugyanezekkel a módszerekkel a tanult tehetetlenség jelenség ellenkezőjének létezése is bebizonyítható. Így fedezte fel a tanult optimizmust. Bebizonyította, hogy a kutyák és az emberek egyaránt kondicionálhatók arra is, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is időről-időre próbálkozzanak újra és újra. Ehhez azonban külső segítség kell.Ha a gyermekünk huzamosabb ideig fokozott stresszhelyzetnek van kitéve, akkor az ellen valamilyen módon védekezni fog. Akár úgy, hogy bekapcsolódik a probléma megoldásába, akár úgy, hogy teljesen kivonul belőle. Ha a helyzet nem változik, bárhogy viselkedik is, valószínűleg semmiképpen sem érzi jól magát tőle. Az érzelmi reakciói fokozódnak, akár kitör belőle, akár elfolytja azt. Amikor úgy érzi, hogy a helyzet megoldhatatlanná válik számára, akkor depressziós állapotba süllyedhet.Ahhoz, hogy segíteni tudjunk gyermekünknek túllépni a tanult tehetetlenség állapotán, meg kell neki tanítanunk, hogy felül kell emelkednie a megszokott gondolkodási és cselekvési rendszerén. A tanult tehetetlenség állapotából a tanult optimizmusba átkerülni nem egyszerű feladat, de kellő türelemmel, odafigyeléssel és bátorítással segíthetünk gyermekünknek.
Hogyan segítsünk?
Szülőként a legfontosabb feladatunk, hogy figyeljük gyermekünket. Vannak bizonyos tényezők, amik jelezhetik, hogy gyermekünk a tudatos tehetetlenség állapota felé sodródik. Legyünk résen, ha gyermekünk sokat rágódik a problémákon, túlzottan befelé figyel, és szívesen ostorozza önmagát. Árulkodó jel lehet az is, ha nem vállalja fel a tetteit, vagy az állapotáért másokat tesz felelőssé, így mindig másokra mutogat. Persze vannak hajlamok és bizonyos személyiségjegyek, tulajdonságok, amelyek elősegítik a tanult tehetetlenséget: pl. passzivitás, sodródás, szorongás, gátlások.Szülőként az a legfontosabb feladatunk, hogy egy olyan egészséges közeget kell teremtenünk a gyermekünknek, amelyben hibát elkövetni az élet természetes velejárója, és bocsánatos bűnnek számít. A tanult tehetetlenség sokszor abból a félelemből fakad, hogy a gyermek hibát követ el. Ha ezt a félelmet megszüntetjük, megnyitjuk neki az utat a fejlődés előtt.Erősítsük a gyermeket azzal, hogy példát mutatunk neki! Mi is beszéljünk a saját hibáinkról, kudarcainkról, meséljünk arról, hogy mi és kik segítettek nekünk a probléma megoldásában. De ugyanígy beszéljünk az érzéseinkről is: legyünk őszinték, mondjuk el, ha fáradtak, dühösek, szomorúak vagyunk.Ugyanígy bátorítsuk a gyermekünket az érzelmei kifejezésére! Mondjuk el, hogy az érzéseinkről, problémáinkról való beszéddel közelebb kerülhetünk a probléma megoldásához. Ha képesek vagyunk elültetni az önbizalom és a hit magját a gyerkőcben, akkor nagy lépést tettünk afelé, hogy kiszabadítsuk a tanult tehetetlenség béklyójából.
Hogy teszünk jót?
A tanult tehetetlenség állapota ránk, felnőttekre is sokszor jellemző. Hogy megértsük a jelenséget, gondoljuk csak végig, hány olyan helyzet akad, amikor mi is “lebénulunk”, és csak passzívan figyeljük az eseményeket. Például, ha úgy véljük, hogy a gyerekünkkel méltánytalanul viselkedtek az óvodában. Mennyit törjük a fejünket azon, hogy szóvá tegyük-e az óvodapedagógusnak, vagy hallgassunk? Nem tudjuk eldönteni, hogy mikor teszünk jót: ha jelezzük a pedagógusnak, hogy tudunk a dologról és megvédjük a gyerekünket, vagy akkor, ha megtanítjuk a gyereket egy bizonyos mértékig eltűrni az igazságtalanságot.Sokszor azt gondoljuk, jobb, ha nem is csinálunk semmit, azzal ártunk legkevésbé a helyzetnek. Jó, ha ezt az állapotot magunkon is felismerjük, és rájövünk, hogy ezt a szituációt csak akkor tudjuk megoldani, ha túllépünk saját korábbi hiedelmeinken, és merjük képviselni a saját véleményünket. Ha ez nehezen megy, kérjünk külső segítséget! Ugyanígy tegyünk a gyermekünk esetében is. Ha azt látjuk, hogy egyedül már nem vagyunk képesek javítani az állapotán, kérjük szakember (nevelési tanácsadó) segítségét. Boldog anya, boldog gyermek:
- 10 tipp, ha azt akarod, hogy boldogok legyenek a gyerekeid
- Boldog akarsz lenni? Legyen gyereked!
- Az egyedülálló anyák is lehetnek boldogok
Kapcsolódó cikkek
