Úgy tapasztalom, a leendő szülők általában arra kíváncsiak, hogy a nagytesó majd hogyan fog viszonyulni a kicsihez, féltékeny lesz-e, bántja-e majd a kicsit. Ez nálunk is így volt.
Virág már majdnem 4 éves volt, amikor kisöccse született. De ő az igazi álom nagytesó, aki utánozza anyát, és a masnikötést is a pólyán tanulta meg. Nagyon sokáig gondtalan válaszunk a fenti kérdésre az volt, hogy nagyon aranyos a nagytesó, nem féltékeny, imádja az öccsét.
Aztán Zoltán elkezdett nőni, és hirtelen az én öt és fél éves lánykámnak lett egy 20 hónapos zsivány öccse, akinek a barátnőm szerint a szeme sem áll jól. Egyszer csak az a helyzet alakul ki, hogy a kicsinek mindig az kell, ami a nagynál van; néha csak úgy kitép pár szál hajat; máskor mar, rádől, leteper, kergeti a nagyot és a kedvence, hogy harap. Sokszor, fájdalmasat, ahol éri; mosolyogva, de persze simogatva vigasztalja aztán a nagytesót és együtt érzően nézi a nagytesó síró szemeit, miután lila foltot harapott annak popsijára. Így manapság a fenti kérdésre a válasz a következő: a nagytesó jól viszonyul a kicsihez, igaz körülbelül két hónapja menekülés az élete, leszámítva azokat az időszakokat, amikor jóban vannak. De a fő kérdés: mi legyen akkor, amikor a kicsi “edzi” a nagyot? Miért csinálja? Így hívja föl magára a figyelmet? Akkor miért nem nálam lobbizik?
Vagy tudja, úgyis megjelenek a színen? És mi van akkor, ha a nagy nem veszi fel a harcot, továbbra is szelíd marad és tűr? Hogyan védje meg magát? Hogyan tegyek úgy igazságot, hogy estére ne fájduljon meg a torkom a kiabálástól? Hogy magyarázzam meg ezt az egészet egy 20 hónapos mini embernek? Azt szeretném, ha felnőttként jó testvérek lennének, akik számíthatnak egymásra. Vajon minderre, mit mondana egy másik szülő, vagy a pszichológus?
A tettet korában kell tartani
Nem lehetséges, hogy már a kistestvér születése előtt nagyon erős volt magában a vágy, hogy ne kelljen majd szembesülnie a nagy féltékenységével? Negatív indulataival? Virág, akinek a maga szeretete és jelenléte nagyon fontos, ezt megérezve, magából “kiolvasva” igazi “álom nagytesó”-vá vált, és boldogító volt számára, hogy magát utánozhatja. Minden természetes féltékenységet – netán agressziót – elfojtott magában, és az ambivalens testvér-érzésekből csak a pozitívakat hagyja felszínre jutni, “imádja az öccsét“. Zoltán pedig még nem tudja, nem is tudhatja, hogy mit, meddig és merre – mindezt magától és a maga nyomán nővérétől, aki majd ebben is magát utánozza, kell, kellene megtudnia.
Igen, a kisgyerekek kapaszkodnak a hajba, tépdesik; de ha megtudják, hogy: NEM! – ezt nem lehet, leszoknak a tépdesésről. Mardosni sem lehet a másikat, mert valaki – először az anya, aztán a másik – ilyenkor megfogja (mondhatnám, elkapja) a kezét, és szorosan tartva egyértelműen, a gyerek szemébe nézve, kimondja, hogy: NEM! És természetesen ugyanez a helyzet a harapással is. Sok kisgyerek harap.
Ilyenkor az a kérdés is felmerül, hogy a velük való egyébként szeretetteljes bánás közben vajon mondja-e időnként valamelyik felnőtt, hogy: – Hamm, bekaplak! Hamm, megeszlek! – vagy esetleg éppenséggel: – Eszem azt a kis popsiját! Hamm, hamm, hamm! – És barátságosan harapdálni kezdi… Persze a felnőtt mértéket ismer, nem hagy fájdalmas nyomot – reméljük! -, a játék inkább olyan, mint a csiklandozás, a gyerek göcögve vagy sikongatva nevet – és utánozza a mintát, ő a nagytestvéren próbálja ki.
Miért is nem védi meg magát Virág? Mert jó akar lenni maguknál?
A szülőknek meg kéne tanulniuk elviselni gyerekeik negatív érzéseit is – például egymás iránt a testvérféltékenységben -, még ha ez néha nehezükre esik is. Nem, nem kell folyton szeretni ebben a testvérviszonylatban (sem), lehet dühösnek lenni, lehet haragudni. Ezek: érzések. És az érzés nem elnyomni való! Ki lehet fejezni a dühöt és a haragot – lehetőleg szavakban… Viszont a tettet kordában kell tartani!
Amikor a húszhónapos kezét lefogjuk, és nagyon határozott nem-et mondunk azzal a belső elszánással, hogy a tépést, a marást, a harapást újra és újra meg fogjuk akadályozni, akkor, egy kis szünet után nyugodtan elmondhatjuk kicsit bővebben, hogy nem harapunk, nem marunk, nem tépünk, mert az fáj. Nem fontos, hogy a gyerek érti-e minden szavunkat, a helyzetet érteni fogja. Akkor is jó testvérek lehetnek – és majd “számíthatnak egymásra”, ha ezeket a biztos korlátokat minél határozottabban és minél hamarabb felállítjuk közöttük.
Sőt…
A cikk forrása Vekerdy Tamás: Kisgyerekek óvodások c. könyve.
Kapcsolódó cikkeink testvérek témában:
- Tippek testvérféltékenység ellen
- Így hat a fiatalabb testvér léte az idősebb gyerekre
- Van-e ideális korkülönbség? Mikor jöhet a testvér? Vekerdy válaszol
Kapcsolódó cikkek
