Bánom, hogy elválasztottam!
Két gyermekünk van, kislányunk négy és fél éves, kisfiunk egyéves és tíz hónapos.
Első gyermekesként csak három és fél hónapig tudtam szoptatni, a saját tapasztalatlanságom, a kórházi tápszerezés és a rossz tanácsok miatt. Másodszor nagyon akartam, hogy másképp legyen, és sikerült. Hat hónapos koráig csak anyatejet kapott a kisfiam, és szopizott egyéves és nyolc hónapos koráig.
És ekkor elkövettem életem legnagyobb hibáját, amelynek visszafordíthatatlansága ma is gyötör. Terhemre volt már a szoptatás, az éjszakai felkelések. A tágabb család, sőt már a férjem sem nézte jó szemmel, hogy ekkora gyereket szoptatok. Augusztusban násznagyként egy távoli esküvőre is hivatalosak voltunk, ezért helyes döntésnek tűnt a gyerekeket egy hétre a nagyszülőkre bízni, akiket amúgy szeretnek, gyakran vannak együtt.
Nem is volt semmi baj a távollétünkben, ügyesen evett, aludt, játszott a kisfiunk, hajnalban ébredt egyszer, akkor a nagymama bolti tejet adott neki csőrös pohárból, azzal gond nélkül visszaaludt. Mikor egy hét után találkoztunk, és meglátott a kisfiam, elkezdett sírni. Rettenetes volt… Szopizni nem akart még három és fél napig, hajnalban ugyanúgy egyszer felébredt, és a pohár tejet kérte. A negyedik nap elkezdte nappal emlegetni a cicit, olyankor engedtem, hogy odabújjon, mondtam, hogy üres, megkóstolta, és kérte a bolti tejet. Pár nap után ezt a nappali tejivást elhagyta.
Nem tudom, miért, engem egyre jobban kezdett bántani, hogy elválasztottam, és ezt a szorongást valószínűleg a gyerekek is átvették. A kisfiam elkezdett megint többször felébredni éjszaka, és sírva tejet követelni. Megpróbálom ilyenkor, hogy csak vízzel kínáljam, hogy ne igyon egész éjszaka tejet, úgy gondolom, ez nem jó neki. Mindig ölbe veszem, a nyakamhoz bújik (kicsi ágyban alszik), vannak könnyebb éjszakák, amikor vissza tudom altatni, vannak nehezek, amikor másfél órát is sétálgatunk, sírdogálunk. Marcangol a lelkiismeret-furdalás, hogy bárcsak ilyenkor megint megszoptathatnám.
Tegnap este kipróbáltam vele újra a matracra lefeküdni, ahol régebben altattam, hátha ott könnyebben elalszik. Az első reakciója az volt, hogy cici, megfogta a blúzom, de nem kérte. Simogattam, hozzám bújt, meséltem neki, másfél óra kellett, hogy elaludjon.
Tehát az elválasztás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a kisfiam továbbra is felébred éjszaka, csak nehezebb megnyugtatni, én sem vagyok pihentebb, és úgy érzem, ez a szívmarcangoló lelkiismeret-furdalás sosem fog megszűnni.
Emellett második éve óvodába járó kislányom elkezdett megint sírni reggelente, nem akar óvodában maradni – eddig szívesen ment.
Kérdéseim:
1. Lehet, hogy a nagylányom az én szorongásom miatt sír az óvodában?
2. Tehetek én valamit így utólag azért, hogy ezt a – szerintem – rossz döntésemet jóvátegyem? Tudom, mindenekelőtt nekem kellene megnyugodni, de hogyan?
3. Ártanék vagy jót tennék a kisfiamnak azzal, ha újra felkínálnám neki a cicit, ha kéri?
Nem tudom, jó helyre írtam-e segélykérésemet, elnézést, ha nem. Nagy szükségem volna a válaszára, ezt előre is szeretettel megköszönöm.
Karolina
Kedves Karolina!
Az elválasztásra, elválasztódásra nagyon különböző időben érnek meg a babák és az anyák. Van, amikor ez egybeesik, van, amikor nem. Ha az elválasztás megkezdése előtt fordul hozzám egy anyuka azzal, hogy vajon elválassza-e a babáját, mindig feltérképezzük, hogy vajon ő akarja-e elválasztani, vagy külső nyomásra érzi úgy, hogy el kell választani.
Az első esetben mindig arra biztatom, hogy tegye meg, hiszen ha neki már nem esik jól a szoptatás, ha a szervezete tiltakozik ellene, akkor mindenkinek az az érdeke, hogy megtörténjen az elválasztás, senkinek sincs szüksége egy mártírra a családjában.
Viszont ha kiderül, hogy az anya a férje/anyósa/anyja vagy valaki más nyomásának engedve szeretné elválasztani a kisbabát, akkor jó sokáig beszélgetünk a családról, arról, hogy a babának hol a helye az adott családban, és az anyának hol a helye az adott családban. Hogy kinek az életét éli, hogy tud-e másoktól függetlenül gondolkodni, és miért nehezedik rá ilyen nagy súllyal a többi családtag egyet nem értése. Mert bizony nagyon nagy nyomást tud gyakorolni a legtöbb anyára a környezete, és pokoli nehéz úgy megállni a helyünket, hogy ne vonjuk magunkra mások haragját, főleg olyan környezetben, ahol mi vagyunk az úttörők, mi akarunk szakítani a régi, szerintük jól bevált gyakorlatával.
Értem, hogy miért döntött az elválasztás mellett, és azt is értem, miért van lelkifurdalása. Mégis abban szeretném megerősíteni, hogy ne nézegessen hátra, hanem csak előre, és hozza ki ebből a helyzetből a legjobbat. Ez volt, ez van, most mi legyen? Hogyan tudja a gyerekei számára az öntől telhető legjobbat adni? Úgy, hogy amikor az ön figyelmét igénylik, akkor teljes szívvel feléjük fordul, vagy egyértelműen közli velük, hogy most nem tud “jelen lenni”, kicsit később kell megoldást találni a problémára. Hogy sokat összebújik velük, ha szeretnék. Ha felméri, hogy mi tesz jót nekik, és a döntése szerint halad tovább.
Ha szívesen szoptatna, és úgy érzi, hogy meg tud birkózni a családtagok ellenérzésével, tegye azt. Ha meghozta a döntését, biztosan nyugodtabb lesz, és így mindkét gyereke visszatér a megfelelő kerékvágásba.
Üdv: Judit
Kedves Judit!
Nagyon szépen köszönöm gyors és megnyugtató, nem elítélő válaszát. Úgy vettem észre, hogy a kisfiam megbirkózott, megbirkózik a helyzettel, inkább az én bizonytalanságommal nem. Nappal képeskönyv-nézegetés közben szopizó babákat is látott, megkérdeztem, hogy ő kérne-e cicit, azt mondta, nem… Este elalváskor sem kéri, ölben tartom hosszú ideig, a nyakamhoz bújik, utána ő kéri, hogy tegyem le a kiságyba, simogatom, és elalszik. Gondolom, akkor ez így most jó a kicsi lelkének. Köszönöm még egyszer,
Lina
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
