Ezerszer rászólsz, mégis összefirkálja a falat? Így fegyelmezhetsz pozitívan

Szülőként sokszor érzem úgy, hogy elveszek a különféle jótanácsok között, miközben a gyerek a fejemre nő. Éppen ezért most a pozitív fegyelmezés elméletét és gyakorlatát járjuk körül Óvári Annával, aki sok családnak segített már kijönni a zsákutcából.

Anna eredetileg közgazdász, nemzetközi kommunikáció szakon végzett, majd az asszertív kommunikáció és erőszakmentes kommunikáció került érdeklődése középpontjába, erre jött fejlődési ívében a pozitív fegyelmezés. Jelenleg life coachnak és kiscsoportos facilitátornak tanul. Hiszi, hogy minden család máshonnan jön, és máshová érkezik meg, ezért nagy csoportban dolgozni szinte lehetetlen. Három gyereket nevel.  

Sokszor hallom, hogy a pozitív fegyelmezés a szolidaknál talán működik, de az eleven gyerekekkel szemben keményen kell fellépni. Mit gondolsz erről?

Ó, én a legtöbbször azt hallom, hogy a liberális nevelés megbukott – ilyenkor nevetek, mert látom, hogy az illető annyira nem ért a témához, hogy még az alapvető fogalmakat sem ismeri. Nincs olyan, hogy liberális nevelés. Amit azzal kevernek, az a laissez-faire (ráhagyó) nevelés, amiről Rousseau már háromszáz éve is megírta, hogy zsákutca. Emellett pedig létezik a autokratikus (más néven büntetéselvű) és a demokratikus nevelés. Az utóbbihoz tartozik a Montessori, a Waldorf, a Gordon és a pozitív fegyelmezés is, bár én magát a “fegyelmezés” szót nem szeretem.

Kicsit bővebben, miről is van szó?

Itt sem klasszikus értelemben vett fegyelmezésről van szó, hiszen a gyerek alapvetően két dologból tanul: a saját megélt tapasztalataiból és a jó példából (Vekerdy az utóbbi témában több könyvet is írt). Míg egészen a 90-es évekig a freudista és behaviorista szemlélet uralkodott, a pozitív fegyelmezés alapja az adleri individuálpszichológia. Ennek az alapjai egyszerűek: minden embernek, így a gyereknek is két fő motivációja van: tartozni valahová, és hasznosnak lenni a közösség számára. Nos, ezt a hajtóerőt fordítjuk a hasznunkra a gyereknevelésben a mindennapokban. Nem szoktatjuk a kicsit, hanem arra hatunk, hogy tartozzon valahová, és hasznos legyen. Van egyfajta hierarchia a családban, és van sok minden, ami felnőtt kompetencia. A lényeg az, hogy nem büntetsz, hanem következményt mutatsz.

Oké, de érdekli a rendetlen, szobájában szétpakoló óvodást ez? Nálunk állandó balhé tárgya, hogy tessék összepakolni magunk után.

Legyen egy elkerített rész, ami csak az övé, és ahol bármekkora kupi lehet. Ha nem pakolsz össze helyette, előbb-utóbb látni fogja, hogy elbukik a kupacban, megüti magát, rálépünk a játékra, eltörik, elvész. Ez az ő dolga. Később azt is látja, hogyan hat a döntése másokra: például a saját területén nem lesz kitakarítva, ha szét vannak dobálva a játékai, azért azok mindig porosak maradnak. Végül megérti: az ő érdeke az, hogy összepakolja a dolgait. 

Mi van akkor, ha a gyerek – többszöri kérés ellenére – a falat firkálja, a fiókokat rángatja, kárt tesz a berendezésben? Azért ilyenkor eldurran az ember agya. Én bevallom, van, hogy ordítok. És olyankor vesz csak vissza a gyerek.

Akkor nálatok ezt már beemelte a játszmába. Itt jön be Rosenberg és az erőszakmentes kommunikáció, ami ezzel a kérdéssel indul: “miért fontos nekem, hogy…?”. A tiszta fal nálunk például nem fontos, lemosható fehér falaink vannak a gyerekek miatt, de ha nálatok fontos, le kell festetni a gyerekkel, hogy érezze a következményt, mert ez a kulcs.  Volt, hogy nagyon aranyos szülők jöttek hozzám konzultációra, hogy ők mindent megtesznek a gyerekért, de a gyerek nem ezt tükrözi vissza. Dackorszakos hároméves, szétbombázza a napokat, nem hajlandó elindulni, amikor levegőzni mennének. Leültünk, megkérdeztem: miért olyan nagyon fontos elindulni a háromévessel? Mert a gyereknek friss levegő kell. A gyereket ez persze nem érdekli, nem motivált – de a szülők olvasták , hogy a friss levegő az mindennap kell. Jó-jó, de nézzenek mélyen magukba: megéri? Ordít a gyerek, az ajtófélfába kapaszkodik. Feltettem a kérdést: nincs ablak a házban? Elnevették magukat, oldódott a feszültség. Két hét múlva jöttek legközelebb, elmondták, hogy nem mentek sétálni, kinyitották otthon az ablakot: első körben nem volt délután 3-ra ideges az egész család, pár hét múlva meg a gyerek kezdett öltözni, hogy ő kint akar hintázni a játszótéren.

Tehát akkor sok mindent elengedek, amit azelőtt fontosnak gondoltam. A sétát könnyű elengedni, a tiszta falat nehezebb, de lehetséges. De mi van azzal, ami nem opcionális, amiben nincs alku? Mondjuk az evés vagy az alvás, hiszen mindkettő létszükséglet.

Kim John Payne írja az Egyszerűbb gyermekkor című könyvében, hogy a gyerekek mindig három területen kompenzálnak, ha nem érzik a kereteiket: székelés, evés, alvás. Ha ilyet tapasztalunk, érdemes hátralépni és megvizsgálni, nem áll-e fenn kontrollvesztett állapot? Teljesül-e a ’hasznosnak lenni és valahová tartozni’ szükséglete? A legtöbbször nem. Ha azonban elkezdünk azon dolgozni, hogy ez pozitív irányba változzon, akkor a gyerekek hamar nyitni fognak például az új ízek, állagok felé. Ezért se szeretem a babakonyhát: hogyan tanulja meg az ételek, állagok sokszínűségét a gyerek, ha nincs ott az igazi konyhában? Persze, koszt csinál és szétpakol, de ez befektetés a jövőbe, hogy később önálló legyen, tartozzon valahová, hasznos legyen. És persze jó evő is lesz.

Aztán ott van a gyerekülés és biztonsági öv is például. Azzal se lehet kecmec. Szintén kompenzálnak?

Jó a példa. Nézzük végig. Dönthet úgy, hogy nem akarja bekötni magát, de akkor nem megyünk sehova. Akkor nem megyünk suliba? Nem, de én nem fogom igazolni a napot, ezért aztán jó eséllyel megbüntet a közösség, amihez tartozni akarsz – ezzel neked kell szembenézni. Ez ugyan nem történt meg velünk, de egy másik hasonló eset igen: a lányom hétévesen úgy döntött, nem akar hajat mosni. Először persze én is odavoltam, de aztán úgy döntöttem: hagyom, majd kiforrja magát a dolog. Két hét után a gyerek úgy jött haza, hogy nem akar mellé ülni senki, mert büdös. Azóta, három és fél éve a lányom önként és dalolva hajat mos minden vasárnap.

Ehhez azért azt is kell, hogy te közben ne szorongj azon, mit gondolnak rólad, a gondatlan, mosdatlan gyerekű anyáról a tanárok, a többi szülő. És hogy ne parázz azon se, hogy a gyerekedet kicsúfolják, kiutálják, kiközösítik.

Igen, kell egy adag önreflexió, hogy kinek a véleménye milyen esetekben számít. A gyereket viszont nem tudjuk megvédeni a saját élete nehézségeitől, buktatóitól. Adhatunk nekik egy biztos hátteret, hogy ezeket a kihívásokat könnyebben vegyék, de nem dolgunk helyettük élni. A legnagyobb gyerekem ADHD-s, sok tekintetben kilóg a sorból. Vele az átkeretezés segít sokat. Egyszer azzal csúfolták, hogy ő nem fut, hanem üget. Elpityeredett. Megállítottam a kocsit: de drágám, te tényleg nem futsz, ügetsz! Te vagy a csillámpóni a családban – egyből megnyugodott. Később megmutattam, hogy Finnországban vannak ügetőversenyek lovasoknak, ő ott ezzel simán nyerne – azóta büszke is arra, amit korábban a hibájának hitt. De nagyon jó kezelési mód az is a csúfolásra, kiközösítésre, ha első lépésként azonosítjuk az alapérzéseinket: dühös vagyok. Aztán jön a rosenbergi önreflexió: igaznak tartod azt, amit mond? Hát, nem esik jól, de nem igaz. Akkor nem rólad szól a dolog, hanem a másikról, itt jön be az empátia: miért mondja ő azt, amit mond? És így máris körbejártuk a témát.

Ez így nagyon egyszerűnek tűnik. De mi van akkor, amikor egy iszonyúan nehéz munkanap után hulla vagy, és a három gyerek pörög, balhézik, kötekszik, visít?

Persze, vannak az olyan napok, amikor már azért is egymásba kötnek, hogy a másik rossz szögben néz. A módszerem arra az, hogy kizökkentem őket, megállunk az úton, a szemükbe nézek: most feszkó van, de meg tudjuk oldani, jó csapat vagyunk. Így azért biztonságban hazajutunk, és ugyan még zizegnek, de már tudják, hogy lesz megoldás. A három gyerekhez persze háromféle kulcs van. Az egyiket „flow-ba küldöm”, például szedje össze a faleveleket vagy papírvágó ollóval nyírja le a füvet, ő ezt imádja a csinálni. A másik odajön, és csatlakozik a felnőtt tevékenységhez, például bejön főzni a konyhába. Az ADHD-s leül minecraftozni, ezzel szenzorosan lezárja magát, és a monoton, repetitív cselekvés megnyugtatja (neurotipikus gyereknél persze ellentétes hatást vált ki a képernyő). Fontos megtanulni, hogy ki mivel zárja a saját stresszciklusát: ez általában kreatív tevékenység egyébként.

Tehát a gyerekek megnyugszanak, kikerülnek a feszült, balhés, túlpörgött, túlingerelt állapotból. De a felnőtt mit csináljon, hogy ne őrüljön bele, amíg idáig eljut?

Én is impulzív, szenvedélyes alkat vagyok, de az elhatározással kezdődik minden: nem akarok felülni a feszültségvonatra. Viszont én is ADHD-s vagyok, ezért az erős hangzavar engem szenzorosan triggerel. Kutya kötelességünk, hogy felnőttként tudjuk, mitől indul el a lavina, és felismerjük a korai előjeleket. Én ilyenkor szólni szoktam: gyerekek, anyának sok a hang. Tudják, hogy én ettől kiborulok, ezt nem akarják, ezért visszafogják magukat. De ha én se tudom megtanulni kontrollálni az érzéseimet, hogyan tanítom meg a gyereknek?

Valahol csak ki kell engedni a fáradt gőzt…

Fontos, hogy legyen saját ventillációs időszakod: én heti egyszer elmegyek szaunába, az a minőségi énidő, a férjemnek pedig a biciklizés. Amikor rendszeresen kiadjuk feszültséget, pár hét alatt megtanulja a felnőtt agy, hogy van ez a lehetőség, és kevésbé borulunk el stressz alatt.

Ez, gondolom, a gyerekek esetében is fontos.

A gyerekek is megtanulták nálunk, hogy heti egyszer viszik a feszültséget dzsúdóra. De kajafronton is van „szelepnap”, amikor bármit ehetnek, nem nézünk oda. A többi napon aztán azt eszik, amit eléjük teszünk. A pozitív fegyelmezésben fontos, hogy a szabályok betartása mellett legyenek ilyen szelepek, amikor heti egyszer felrúghatják a szabályt, és így megtapasztalják a szabályok betartásának és be nem tartásának következményeit a családi, biztonságos közegben.

Sok hasznos dolgot mondtál… Ha nem így csináltuk eddig, akkor jóvátehetetlen károkat okoztunk vajon?

Nem, szerencsére soha nem késő változtatni, új szemlélettel folytatni a mindennapokat, közben pedig dolgozni magunkon. Ezek nem gyorsvonat-dolgok, de ha a kulcsot odaadjuk a gyereknek, ki fogja nyitni a zárat – nekünk pedig nincs más dolgunk, mint ebben támogatni.