Aztán egy barátom ráébresztett, hogy valójában semmi okom sincs bocsánatot kérni. A szülővárosomban találkoztam vele, és éppen aznap este is indokolatlanul bocsánatot kértem – idézte fel Rebecca Swanson, a Parents.com szerzője. – Sajnálom, bocsáss meg – mondtam a közös éttermi vacsorán. Balra tőlem a kisgyerekem ugyanis azért sikított fel, mert egy halom makarónit ejtett a telefon képernyőjére, ami így eltakarta a tütüs Katerina cica képét.
Közben az asztal végén a 6 éves fiam megpróbálta lenyűgözni a barátom kislányát, és megmutatta neki a játékait úgy, hogy a kis hölgy arcába tolta azokat. Majd kék zsírkrétával matematika egyenleteket írt fel az étlapra, és mielőtt még új barátja megfejthette volna azokat, hangosan kiabálni kezdte a válaszokat. Még nem igazán értette akkor, mi is az a személyes tér. – Sajnálom – mondtam újra és újra, amikor a barátom egy-egy mondatát negyedik, ötödik vagy huszadik alkalommal sem hallottam meg, a hangzavartól, vagy mert túl elfoglalt voltam a gyerekeimmel. És ez aggasztó. Ezért elnézést kell kérnem.
- Kapcsolódó: Így nevelj magabiztos gyereket!
A vacsora végén az idősebb fiam az ölemben ült, fejét a vállamba fúrva, mert egy kicsit sok inger érte az étteremben, a hangzavarral, és egy kicsit jobban szorongott amiatt, mert idegeskedett, hogy új barátságot kell kötnie. Egy kicsit aggódtam is azért, miért volt ilyen nehéz ez a számára. Azért, vagy éppen annak ellenére, hogy az orvosok és a foglalkozási terapeuták kimondták rá a diagnózist, hogy szenzoros problémákkal, rohamokkal, tikkel, motoros készségbeli gondokkal küzd, folyamatosan csak aggódni tudtam. És bocsánatot kérni.
A helyi parkban a vacsora után néztük a barátom kislányát, aki igazi akrobatamutatványokat végzett a mászókán. Megkérdeztem a barátomat, hogy a családja hogy van, és összpontosítottam, hogy tényleg tudjak figyelni a válaszára. De nem hallottam a válaszát. – Sajnálom – mondtam ismét, amikor a fiam felkiáltott mögöttem, mert beakadt a mászókába, és hatalmasra nyílt szemekkel kérte, hogy segítsek neki. Körbefontam a karommal, és segítettem neki fokról fokra végighaladni a mászókán.
A szeme ragyogott, és segítséget kért, hogy a következő játékot is használni tudja – valószínűleg a számára ez a játszótér felért egy nindzsaharcos tanfolyammal. Először örült, hogy elejétől a végéig megcsinálta a gyakorlatokat a pályán, de aztán látta, hogy új kis barátja egyedül is meg tudja ezt csinálni, míg neki segítség kellett. Segítenem kellett neki az összes akadálynál. Pánikba esett, amikor azt javasoltam, hogy könnyebb lenne, ha a másik irányból próbálna átmenni egy akadályon – de ez ellentétes volt azzal a képpel, ami az ő fejében körvonalazódott. Megpróbáltam megnyugtatni, de a vállai megfeszültek, az arcizmait is összeszorította – a teljes kiborulás már készülőben volt.
- Kapcsolódó: Nem rontja el egyik gyerek a másikat
Megpróbáltam elképzelni őt a barátom szemén keresztül, a lánya szemén keresztül, és a játszótéren lévő összes gyerek szemén keresztül, akik mind felmásztak a mászókákra, együtt nevettek és játszottak, miközben az én gyermekem a játszótér közepén állt, és tudatában sem volt annak, hogy hangos tiltakozásával felhívta magára más szülők figyelmét is. Azt sem tudta, hogy akadályoz néhány gyereket, akik csak haladnának a játékokon, és nem vette észre, hogy a nadrágja is csúszik lefelé, és hogy ideges tikként az orrát dörzsöli folyamatosan.
Lehajoltam hozzá, megöleltem, és a fülébe súgtam, hogy mondja el, pontosan hogyan is képzelte ő a dolgot, és megcsináljuk együtt, közösen. Meg is csináltuk, de csak azután, hogy elnézést kértem az összes többi gyerektől, akik sorban álltak – és a sor egy órának tűnt, amíg végeztünk. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Úgy osztogattam a bocsánatkéréseket, mint a cukorkát, és közben egyáltalán nem tudtam arra figyelni, mit mond a többi szülő, annyira aggódtam a fiamért. És akkor a barátom mondott valamit, ami ismét helyre rázott. – Sajnálom – mondtam neki újra, amikor a fiam elkezdett zokogni, mert azt mondtam, hogy nem csinálhatja újra végig az akadálypályát, közben pedig a kistestvére aggódva ácsorgott mellette. – Abbahagynád már a bocsánatkéréseket? A fiad csodálatos. Tökéletes – mondta a barátom.
Igaza van, természetes, hogy az!
Hogy is felejthettem el ezt – pedig újra és újra a fejemben van ez a gondolat, amikor a gyerekeimet látom otthon játszani, és annyira szerencsésnek érzem magam, hogy ők vannak nekem. A fiamnak számos különbsége van a kortársaihoz képest, mind érzelmi, fizikai és szenzoros értelemben. De a terápiáknak köszönhetően egyre jobban fejlődik. Csodálatos új barátai vannak, és nagyon ügyesen tanul újabb érzelmi stratégiákat. Nekem pedig meg kellett tanulnom anyaként, hogy ne kérjek folyton bocsánatot a viselkedéséért.
Természetesen, mint minden szülő, én is mindig aggódni fogok azért, hogy jól van-e. De a legértékesebb dolog, amit taníthatok neki – és a testvérének – az, hogy nincs vele semmi baj, és minden rendben van azzal, ha valaki különbözik.
Ilyenkor mindig emlékeztetem a könyvre, amit az óvodában rajzolt a napról, citromsárga és narancssárga zsírkrétákkal, és amit a többi gyerek annyira szeretett, hogy folyton be kellett vinnünk, és azon vitáztak, kinél legyen. Emlékeztetem arra, hogy a kistestvére szemében ő egy igazi hős! És emlékeztetem arra, hogy anya és apa nagyon szereti a humorát és a bölcsességét, és hogy mindig izgalmas szülői kihívások elé állít minket.
A köszönöm, amit a barátomnak mondtam azért, hogy erre emlékeztetett, nem tudta kifejezni, hogy mennyire hálás is vagyok valójában. A fiam közben abbahagyta a sírást, és azt kérte, guruljunk le a dombon. Ahelyett, hogy azt mondtam volna, hogy sötétedik, és haza kellene mennünk, adtam neki egy puszit, és legurultunk a dombról. Én pedig egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy valaki figyel-e minket.
(Cikk forrása: parents.com)
Kapcsolódó cikkek
