– Néhány hónapja még közös utazást szerveztünk, hogy megpróbáljuk megmenteni a kapcsolatunkat, most pedig ellenségként tekintünk egymásra, és a helyzet egyre rosszabb. A férjem néha annyira felbosszant a viselkedésével, hogy olyankor ki nem állhatom – meséli Veronika.
– Gábor az utolsó pillanatig szerette volna rendbe hozni a dolgokat, de a görcsös igyekezetét egyre nehezebb volt elviselnem. Végül ő döntött úgy, hogy nincs értelme, elköltözik. Azt vettem észre, hogy sokkal jobban érzem magam nélküle, teljesen elhidegültem tőle, döntöttem, el akartam válni. Gábor ezt nagyon nehezen fogadta el, ezért sokat veszekedtünk, és a mai napig feszültség van köztünk, amikor hazajön.
A házaspár kétéves kislánya, Lilla az anyukájánál maradt. – A ház az enyém, ezért nem volt kérdés, hogy mi maradunk itt, a férjem megy. Megbeszéltük, hogy szombatonként viheti el a gyereket. Szerencsére van egy magánbölcsőde az utcánkban, ahol Lilla a délelőttöket tölti, amióta kettesben maradtunk, így van egy kis időm elintézni a dolgaimat.
Úgy látom, hogy Lillát nem viselte meg a változás, továbbra is kiegyensúlyozottnak tűnik, nem vettem észre rajta semmi különöset. A bölcsit imádja, ott legalább gyerekek között lehet, játszhat, és így én is nyugodtabb vagyok, mellette úgysem tudnék dolgozni. Azt nem akartam, hogy hét közben az apja vigyázzon rá, nem tudnám elképzelni, hogy csak úgy beugorjon játszani a gyerekkel, ha épp erre jár.
Így sem egyszerű mindig egyeztetni, a múltkor a kislány betegsége miatt borult meg a rendszer, aztán az ünnepek miatt. Gábor nem akart alkalmazkodni, hiába mondtam neki, hogy Lilla most nincs abban az állapotban, hogy elvigye. Akkor is elég csúnyán összevesztünk – mondja Veronika, és bevallja, hogy a kislány egyébként minden alkalommal majd’ kiugrik a bőréből, amikor meglátja az apját, ami nem csoda, hiszen Gábor a születésétől fogva részt vett a gondozásában és a nevelésében.
– Ha vita van a szülők között arról, hogyan osszák meg a gyerekfelügyeletet, de még nincs határozat a gyerek elhelyezéséről az első tárgyalás alkalmával lehetőség van ideiglenes intézkedést kérni – magyarázza dr. Illés Blanka családjogi ügyvéd. – A bíróság pedig jellemzően az addig kialakult felügyeleti rendet fogja hivatalossá tenni, vagyis ha például hetente egyszer volt apukánál a gyerek, akkor azt.
– Vannak, akik úgy gondolják, hogy ha az anyánál marad a gyerek, hároméves koráig nem köteles kiadni őt az apjának. – Úgy tíz évvel ezelőtt még működött az a bírói gyakorlat, hogy az apuka és a gyerek számára egy külön szobát kellett biztosítani a gyermek otthonában, ahol hetente egyszer 8-tól 12-ig csak az apjával volt a kicsi. El lehet képzelni, milyen kellemes lehetett ez a felállás mindenkinek. Ma már abszolút egyedi megállapodás függvénye, hogy mikor és mennyi időre viheti el a másik szülő a gyereket – tudjuk meg az ügyvédnőtől. – A 2014 márciusa óta életbe lépett új jogszabály ráadásul sokkal nagyobb szabadságot biztosít a feleknek.
Kihalóban a hétvégi apaság
A legtöbb válás a házasság első öt évében történik, vagyis leginkább a pici gyerekeket érinti. – A tévhittel ellentétben nem egyértelmű, hogy a kisgyermekek az anyjukkal maradnak – folytatja dr. Illés Blanka. – Az az apa, aki a kezdetektől fogva részt vett a gyereknevelésben, általában elvárja, hogy a válás után is legyen erre lehetősége. Tévedés, hogy a bíróság nőpárti lenne, inkább a magyar családmodell az, de egyre több családban a nők dolgoznak többet, az apukák is elmennek gyesre, vagy ha nem, akkor is legalább annyit foglalkoznak a gyerekkel, mint az anyák.
Előfordul olyan eset is, ahol az anya lesz a hétvégi kapcsolattartó. Ahogy régebben nem egy esetben sajnos csak a vagyonfelosztás miatti bosszúból perelték el a gyereket az anyjától, ma már a többség tudatos szülőként nem akar hétvégi apuka maradni – avat be a szakember, aki egyértelműen a bő kapcsolattartás és a közös felügyelet híve a válás kapcsán, amikor a gyerekek heti váltásban ugyanannyi időt töltenek mindkét szülőnél.
– A nagyobb gyerekek kifejezetten kérik is, hogy így legyen, a piciknek pedig életkori sajátosságaiknál fogva javasolt, hogy lehetőleg néhány naponta lássák anyát és apát is. Javasolni szoktam a családoknak, hogy adjanak maguknak három hónap próbaidőt, és ha úgy látják, hogy mindenki számára megfelel ez az életforma, akkor véglegesítsék. Kellenek a mindenhol érvényes szabályok, azonos elvárások, a rugalmasság, csak akkor tud sikeresen működni ez a verzió.
Családközpontú a kötelező mediáció
Mivel a tárgyalásokat négy-öt havonta tartják, a felügyeleti jogról általában csak három-négy év után születik ítélet, ha még vagyonmegosztási per is van, akár hat évig is járhatnak bíróságra a szülők, ezért érdemes mielőbb egyezségre jutni. – A hosszan elhúzódó viták megelőzésére nemrég bevezették a kötelező mediációt, amellyel egészen elvadult ügyeket is meglepően hatékonyan tudnak normális mederbe terelni, lerövidítve ezáltal a per idejét – tájékoztat dr. Illés Blanka.
– Két-három tárgyalás után a szülők belefáradnak, elfogy a kezdeti lendület, belelátnak, milyen is egy per valójában. Ilyenkor kerül sor a bírók és bírósági titkárok által vezetett mediációra, melynek során általában sikerül olyan légkört teremteni, amely hamarabb vezet egyezségre a felek között. Így a három-négy év helyett mondjuk csak egy nehéz évük lesz, de legalább nem abban nő fel a gyerek, hogy a szülei gyűlölködve pereskednek.
A piciket viseli meg legjobban
– A legtöbb emberben sajnos erős tévhitek élnek azzal kapcsolatban, hogy a babákat és a kisgyermekkorban lévő gyerekeket mennyire viseli meg a válás – állítja több évtizedes szakmai tapasztalata alapján dr. Szamosi Éva klinikai szakpszichológus, gyermek-felnőtt pszichoterapeuta.
– Azt gondolják, hogy a picik úgysem értik, nem tudják felfogni, ezért számukra a szülők közötti konfliktushelyzet nem ártalmas. Csakhogy éppen az első három év a legfontosabb a gyermek életében, ez az időszak alapozza meg az egészséges önmagam-érzést. Az első életévben ráadásul a szülők arckifejezéséből, metakommunikációjából, hangszínéből táplálkozik a babában az az érzés, hogy ő egy kiváló, rendben lévő valaki. Hogyan tudja egy szomorú, traumákat megélő szülő a szemével azt tükrözni, hogy „te egy csoda vagy?” Nem tudja.
Annak az embernek, aki ezt a korai életkorban nem kapja meg, örökké más emberek visszajelzésére lesz szüksége ahhoz, hogy önértékelését táplálhassa – hívja fel a figyelmet a szakember, aki szerint semmit nem jelent, hogy a kicsi, egy-két éves gyereken látszik-e a feszültség vagy sem.
– A trauma mind elraktározódik a tudattalanban, és sajnos egy későbbi életkorban, például iskolakezdéskor vagy kamaszkorban jelenik meg nagyon nehezen kezelhető tünetként. Ráadásul egy kétéves gyerek számára az anya az a „konténer”, akibe a saját kínjait, frusztrációit bele tudja tölteni. De egy folyton ideges, feszült anya nem képes ellátni ezt a szerepet, a gyerek pedig magára marad a gondjaival.
A legkevesebb változást!
A kisgyermek számára rendkívül fontos az állandóság, a megszokott rituálék, ezek adják a biztonságot. – Eleve nagy változást jelent, hogy az egyik szülő nincs jelen a mindennapokban, ha nem muszáj, ne most adjuk be a bölcsődébe. Más az, ha az édesanya, aki egyedül maradt a gyerekkel, másképp nem tudja megszervezni az életét, vagy éppen úgy érzi, most nem tud megfelelő támasza lenni a gyermekének, és jobbnak látja, ha nincs vele egész nap. Ezért senkit sem szabad elítélni!
A fontos inkább az lenne, ha a szülők úgy tudnák intézni a dolgokat, hogy a gyerek lelkében a lehető legkevesebb változást okozzák. Egy kicsinek elég annyit mondani, hogy apa elmegy, de jön hamarosan, és akkor majd nagyot játszik veled. A heti egyszeri látogatás egy két-három éves számára nagyon kevés. Az egészséges az lenne, ha hetente legalább háromszor egy-két órát töltenének együtt.
Persze mindezt csak normális viszonyban lehet kivitelezni, ha anya és apa a gyerek érdekeit szem előtt tartva együtt tud működni – nyomatékosítja a pszichológus, és hozzáteszi, a legtöbb kicsi ráadásul a szülei csatáját látva lojalitás-konfliktusba kerül, azt éli meg, hogy szétszakítják, hiszen ő mindkettejüket egyformán szereti, de ezt most nem vállalhatja előttük.
Ritkán, de sajnos előfordul, hogy a szülők valamiért kénytelenek a testvéreket is elszakítani egymástól, anyához kerül az egyik, apához a másik. Csakhogy a gyerekek számára ez óriási trauma. Azt élik meg, hogy nem kellenek, ez az érzés pedig mélyen bevésődik a lelkükbe.
Fontos lenne tanácsot kérni
– Ma már egyébként egyre többen keresnek meg párok okosan azzal, hogy eldöntötték, válni akarnak, adjak tanácsot, hogyan tudják az egészet a gyerek számára legkíméletesebben végigcsinálni – árulja el dr. Szamosi Éva. – Ez minden családnak hasznos lenne. Nem a kisgyereket kell pszichológushoz vinni, hanem az anyukának és az apukának kellene szakemberhez fordulni, hogy a veszteséget fel tudják dolgozni. Ha ők rendben vannak, a gyerek sem fog szenvedni. De ez a saját érdekük is, hiszen máskülönben a későbbi kapcsolataikba is viszik tovább magukkal a megoldatlan problémákat.
Lehet együttműködve is
– A kisfiam másfél éves volt, amikor az apukájával eldöntöttük, hogy már nem akarunk együtt élni – kezdi Matócza Szabina, a kilencéves Levente édesanyja. – Nem veszekedtünk, egyetértésben költöztünk szét, Levi velem maradt, de továbbra is szoros kapcsolatban volt az édesapjával is, aki akkor jött látogatni a kicsit, amikor akart. Kétévesen már több napot is együtt töltöttek hetente, az alvással sem volt gond. Levi a különböző nevelési stílusunkhoz is jól alkalmazkodik, tudja, mit lehet velem, és mit lehet apával.
– Szabina fontosnak tartja, hogy a gyerek ne kergessen felesleges illúziókat. – Sosem csináltunk úgy, mintha egy pár lennénk, de vannak közös programjaink, és odafigyelünk egymás életére. Nemrég együtt vittük Levit fogászatra. Mindketten úgy gondoljuk, fontos, hogy jó kapcsolatban maradjunk, ezért igyekszünk alkalmazkodni, ami persze rugalmasságot igényel, de a gyerek érdekében megéri. Azt hiszem, a fiam ezért is ilyen kiegyensúlyozott gyerek.
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
