Tamás: „Apaként mentem a kórházba, és egy büszke apaként jöttem ki, oldalamon a csodás családommal”
Tamás először egy fotón látta meg későbbi párját, azt mondja, máig emlékszik arra a képre, mennyire megragadta, hiszen nagyon vonzónak találta Krisztinát. Legbelül már akkor tudta, neki ő lesz az igazi, bár még semmit sem tudott róla. Ennek már 22 éve. Amikor megismerkedtek egymással, Krisztinának volt már egy hatéves lánya, így Tamás még nem volt szülő, 21 évesen mégis hirtelen nevelőapa lett. Azt mondja, nem volt könnyű, hiszen a kislány egy időre teljesen kizárta az életéből.
„Nem fogadott el tőlem semmit, nem foghattam a párom kezét, mert rögtön beállt közénk. Sok apró jelzés volt a részéről, ami azt mutatta, hogy nem szereti a helyzetet, és azt gondolja, az apukája miattam nincs a képben. Türelmes ember lévén nem vitatkoztam vele, hagytam, hogy az idő megoldja. Picivel több mint egy év eltelte után Krisztinek két napra Prágába kellett utazni, tudtuk, hogy ketten leszünk otthon egymással, és valahogy meg kell oldanunk. Nagyon izgultam, hiszen még szinte én is gyerek voltam. Aztán Kriszti elindult az útjára, mi pedig otthon maradtunk. Körülbelül 10 perc elteltével az egy év minden rossz pillanata köddé vált. Önfeledten játszottunk és nevettünk. Később, a korai tini korszakban sokszor én voltam anya-lánya között a hullámtörő, a higgadt harmadik a családban, aki mindig lehűtötte a kedélyeket. A vége az lett a történetnek, hogy a nagy pillanatban én kísérhettem oltárhoz a lányomat.”
Amikor a család élethelyzete azt mutatta, hogy minden optimális, úgy döntöttek, szeretnének egy közös babát is. Tamásban rengeteg kérdés merült fel, hiszen a lányukat csak 6 éves korától nevelte, kimaradt minden, ami az újszülött illetve csecsemő korhoz köthető. Szerencsések voltak, hiszen saját erőből, külső segítség nélkül jött el a gyermekáldás. Tamás úgy érzi, ő már a pozitív terhesség pillanatában apává vált, aki minden nap, minden pillanatában a születendő gyermekére gondolt.
„Az ember élete során hiába megy át sok pofonon és tapasztaláson; amikor gyermeke lesz, az az igazi nulla pont. Addig a pontig csak a bemelegítő kőröket futjuk, onnantól, hogy egy nálunk kisebb teremtményért kell felelni, felkelni, csinálni és sosem feladni, ott indul az igazi életfeladat. Nekem ez nagyon korán, 21 évesen eljött a kislányom formájában, aki nagyon korán megtanította az élet alapigazságait. Állítom azt, hogy az akkor kapott tanítás, amit egy hat éves, kezdetben dühös kislány mutatott, megalapozta a kisfiammal, Bencével való kapcsolatomat. 100% -ban jelen voltam a várandóságban, Kriszti terhessége nekem egy mindennapi csoda volt, melyhez eszméletlen hála és büszkeség párosult, hiszen első sorból láthattam a feleségem testének átalakulását és a gyermekünk növekedését. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok azért, hogy ezt átélhettem. Bent voltam Krisztivel a szülésnél, én terpeszben feküdtem az ágyon, Kriszti nekem dőlve, egyszerre lélegezve, együtt erőlködve született meg Bence. Az első óra, amikor hárman feküdtünk, minden korábbi elképzelést felülírt. Én apaként mentem a kórházba, és egy büszke apaként jöttem ki, oldalamon a csodás családommal.”
Tamás sok dologban régi vágású férfinak tartja magát, hisz abban, hogy értéket kell teremteni, amit az utókor élvezni vagy használni tud. Az apaszerep számára a gyermekének a családi normák szerinti, felnevelésben történő aktív részvétele mellett a lehetőségek megteremtése, és majd a későbbiekben a megoldások felé történő terelgetés, szerinte így lesz egy gyermek értékteremtő és önálló entitás.
Tamás és családja (Kép: magánarchívum)
„Egy barátom megkérdezte, mitől félek a legjobban, ha Benivel kapcsolatosan kell valamit mondanom. Akkor döbbentem rá: attól félek, hogy valamit elrontok, és nem lesz elég jó neki. Erre csak annyi választ kaptam, ne féljek hibázni, hiszen a hibáinkon keresztül megtanulhatja, mit csináljon majd másként. Ha tanácsot adhatnék a fiatalabb önmagamnak gyermeknevelés kapcsán, ezt mondanám: ne félj hibázni, az is te vagy, a hibáidon keresztül is szeretni fog, és ne félj tanulni a gyermekedtől. Nagyon lelkis embernek gondolom magamat, akinek biztonságot kell teremtenie a család számára, aki megoldja az éppen aktuális problémákat, kihívásokat. De csodálatos dolog azt is látni, ahogyan a személyiség formálódik, átveszi a látottakat és hallottakat, ahogyan kimutatja az érzéseit. Ez mindent napi gondot kitöröl és átsegít a nehéz pillanatokon. Ha egy párkapcsolat úgy épül fel, hogy a várandósság „közös program”, nem csak a nő van benne, ezekben az esetekben már nagyon korán kialakul a kötődés az apában is, és ez érezhető a gyermek minden mozzanatában.”
Adrián: „Nem gondoltuk, hogy ekkora felelősség”
Adrián és Dzseni nem épp a jól megszokott módon vállalták első közös gyermeküket, Adrián mégis úgy jellemzi családjukat, hogy rendkívül összetartó. Adrián még csak 23 évesek volt, Dzseni pedig 19, a fiú ráadásul Hollandiában élt, mikor megismerkedtek. Nem sokat tudtak egymásról, főként a közösségi médián és telefonon ismerkedtek. Mindössze két hónapja alkottak egy párt, mikor kiderült: kisbabájuk lesz.
Adrián és kisfia (Kép: magánarchívum)
„Minden nagyon gyorsan történt, nagyon nagy meglepetésként ért mindkettőnket. Egyetlenegy „baleset” – életem legjobb balesete után fogant meg a kisfiam. Nem határoztuk el előre, és bár mindketten tisztában voltunk a dolgok súlyával, soha nem gondoltuk, hogy milyen nehéz is szülőknek lenni, hogy mekkora felelősséggel tartozunk a fiunkért. De az idő szerencsére hozta magával. Mindig is olyan jó szülő akartam lenni, mint az apám, de akkor még nem igazán gondolkoztam rajta, hogy a közeljövőben apuka leszek.”
Adrián a terhesség legelejétől kezdve türelmes és támogató volt párjával, de úgy fogalmaz, nehéz volt rajta kiigazodni, ennek ellenére minden kívánságát leste. A leendő édesapa születendő gyermeke iránt azonban első pillanattól erős kötődést érzett. Úgy érzi, egy apai ösztön vezette végig, hogy mire a baba megszületik, biztosan mindene meglegyen. Adrián csak arra tudott gondolni, vajon hasonlítani fog-e rá, vagy ha kislány lesz, hogyan fogja tanítani, hiszen ő „csak a pasis dolgokhoz ért”.
„Bár az ösztöneim végig vezettek, valójában kellett vagy másfél év, mire felfogtam, hogy tényleg apa lettem. Ebben a másfél évben kiderült, hogy a kis Adriánnak van egy genetikai betegsége, melyben ráadásul súlyosan érintett. Őszintén, ez az időszak nagyon megviselt, mind mentálisan, mind fizikailag, ennek ellenére a kötődést már az első találkozásunknál éreztem. Azóta pedig sokkal céltudatosabb vagyok, sokkal komolyabban állok a dolgokhoz. Az apává válást nem lehet egy szóban összefoglalni, nagy megpróbáltatás. Egy férfinak a gyermeke egy örök lelki befogadást jelent, ami nem alakul ki csak úgy, feltétel nélkül mindenkinél. Most már csak arra tudok gondolni, hogy a kisfiunknak mindene meglegyen, hogy szeretetet, jó, nyugodt, békés neveltetést kapjon. Mert ahogy mi neveljük, olyanná fog válni.”
Sanyi: „fejben és lélekben dől el minden, hogy mikortól érzi egy férfi apának magát”
Sanyi 28 éves, felesége, Kata pedig 27. Hódmezővásárhelyen élnek egy nagy családi házban. Lassan 12 éve vannak együtt jóban-rosszban. Három gyermeket nevelnek: egy nyolc és fél éves kislány illetve egy kilenc hónapos ikerpár büszke szülei. Megismerkedésük után három évvel már mind a ketten úgy érezték, lassan készen állnak a gyermekvállalásra. Az első gyermek sokadik próbálkozásra sikerült, probléma ugyan egyikőjüknél sem volt, mégsem jött. Amikor elengedték a kérdést, akkor fogant meg kislányuk. A második terhességre további hat évet vártak. Sanyi úgy fogalmaz, mindig is szeretett volna édesapa lenni, aki, ha arra van szükség, tanítja, neveli és vigasztalja a gyermekét.
„Az első gyermekünk igazán nagy meglepetés volt számomra. Csak a születésnél derült ki, hogy kislány. Első perctől kezdve nagyon vártam a babát: egyszerre voltam izgatott és kíváncsi, mi történik hónapról hónapra, milyen vizsgálatok zajlanak majd, de mérhetetlen boldogságot éreztem végig. Igyekeztem minden vizsgálatra elkísérni a feleségemet, és ott lenni minden pillanatban, hogy én is átéljem ezt a csodát. Az első terhesség mondhatni egy álom volt. Csak a kötelező vizsgálatok kellettek, nem volt semmi probléma. Apás szülésre készültünk, de mivel farfekvéses baba volt, így sajnos nem jött össze. Valamilyen szinten a tudatban benne volt a terhesség során is, hogy apuka leszek, de igazán csak akkor jött elő, mikor először megpillantottam a gyermekem.
Kata második terhessége már sokkal inkább tele volt félelemmel és izgalommal. Az ikerterhesség eleve egy veszélyeztetett állapot, Sanyiéknál pedig még komplikáció is fellépett az egypetéjű babáknál. Végig kérdéses volt az életben maradás, és a terhesség végül extrém koraszüléssel végződött. A babákkal azóta szerencsére minden rendben, tökéletesen egészségesek. Sanyi számára a második terhesség is hatalmas meglepetés volt: bár az ikrek esetében már jó ideje apuka volt, de hogy ikres apuka lesz, az önmagában más feladatot rótt rá.
Sanyi és gyermekei (Kép: magánarchívum)
„Úgy gondolom, fejben és lélekben dől el minden, hogy mikortól érzi egy férfi apának magát. Én már a terhesség alatt is annak éreztem, hiszen ugyanúgy gondoskodnom kellett róluk. Még figyelmesebb, türelmesebb, kitartóbb lettem, hiszen egy ilyen helyzetben fontos a nyugodtság, a megfontolt, felnőtt gondolkodás. Az ikrek esetében különleges és felfoghatatlan érzés, hogy nem egy babáról kell gondoskodni, hanem kettőről, nem egyet tanítok, hanem kettőt. Ráadásul sokáig nem is érhettem hozzájuk, mert korábban érkeztek és törékenyek voltak. Mindenesetre ma már igazán családcentrikusnak gondolom magam. A gyermekvállalás előtt is gondoskodónak éreztem magam, soha nem fordult meg a fejemben, hogy szigorú apuka legyek majd, a szigorral nevelés nem az én gondolkodásmódom. ”
Kapcsolódó cikkek
