Az ötödik gyerekemet várom, komplett bolondnak néznek

“Az ötödik baba minket is meglepetésként ért. Nem terveztük, de én és a férjem is készek voltunk rá” – kezdi a történetét Bryce Gruber négygyermekes édesanya. “Mikor összeházasodtunk, nekem már volt egy kétéves fiam az előző házasságomból, de tudtuk, hogy biztosan szeretnénk közös gyereket is. Legalább egyet, de akár többet is. Sosem határoztuk meg, hogy hányat. És tessék, itt vagyunk 7 évvel később, a negyedik közös babánkat várjuk és mindketten nagyon izgatottak vagyunk. Naivan azt hittem, hogy a mindenki más is így fog érezni majd, mikor meghallják az örömhírt, de nagyot tévedtem.

Nagyon fontos számomra, hogy minden gyerekemmel tudjak minőségi időt tölteni kettesben, éppen ezért vittem el nemrég az igen félénk elsős nagylányomat manikűröztetni. A kis drágám alig várta, hogy valami csajos programot csinálhassunk, hiszen ő az egy szem lány a családban, és persze, én is vágytam rá, hogy végre elszökjünk kicsit otthonról. Felkaptam egy bő maxi ruhát, amiben kényelmesen elfért a négy hónapos terhes pocakom is (az ötödik gyereknél sokáig már nem rejtegetheti az ember a domborulatait), és elmentünk a helyi manikűr szalonba. Miközben ott ültünk, észrevettem, hogy egy korombéli hölgy (34 éves vagyok) először a csillámos lakkok között válogató kislányomat méregeti hosszasan, majd a pocakomat. Majd gyorsan fel is tette a kérdést, hogy a második picit várom-e.

“Az ötödiket” – válaszoltam mosolyogva.

Az arca hirtelen elváltozott, és szünetet tartott, mielőtt ismét megszólalt volna.

“Nos, nekem egy lányom van. Bölcsis. Tudom, mikor kell megállni.”

Ez volt az első alkalom, hogy egy idegennel megosztottam a hírt, és mivel erre a reakcióra egyáltalán nem számítottam, nekem is legalább egy percbe telt, mire összeszedtem magam.

“Biztos vagyok benne, hogy tökéletes kislányod van!” – mondtam. Fogalmam sem volt, hogy mi mást mondhatnék, hiszen tényleg örültem neki, hogy ő egy gyerekkel is kiteljesedett, ellenben kissé meglepett, hogy ő nem így érez az én “másfajta” boldogságommal kapcsolatban. Csak ültem ott a száradó körmeim fölött, és azon gondolkodtam, hogy vajon mondanom kellene-e még valamit.

Nincs szükség rá, hogy magyarázkodjam, hogy miért vagyok boldog az ötödik gyermekemet várva, de tudom, hogy egy csomó embernek őrültségnek tűnik az egész. Az gondolom, hogy a világnak nincs szüksége még több ítélkező szülőre, ezért most mégis magyarázkodni fogok.

Azért szültem ennyi gyermeket, mert imádom őket. Ha egy vagy több gyereked van, akkor pontosan tudod, hogy nyílik ki az ember szíve és sokszorozódik meg a szeretete. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem voltak könnyű terhességeim, minden egyes babámra győzelemként, ajándékként és csodálatos áldásként tekintek. Ki nem állhatom, mikor valaki a “kipottyantott egy gyereket” kifejezést használja, hiszen nincs ezen a világon olyan nő, aki csak úgy potyogtatja a gyerekeket. Lehet, hogy van olyan anya, akinél úgy tűnhet, mintha ez gyerekjáték lenne, de egy gyermek kihordása ettől még nagyon messze van a könnyűtől. Én azt kívánom, bárcsak jobban tisztelnénk más szülők kemény munkáját, amit a családalapításba fektetnek.

Kiváltságosnak érzem magam, hogy biztonságban és boldogságban élhetünk, és nap mint nap ételt tehetek a gyerekeim elé az asztalra. Olyan családból jövök, ahol ez nem volt mindig magától értetődő dolog. A két nagymamám közül az egyik egy menekülteknek fenntartott árvaházban nevelkedett, ahol nem az angol volt az első nyelve, a másiknak pedig nem nagyon volt mit ennie, ezért már gyerekként dolgoznia kellett és csak azért nem voltak testvérei, mert a szülei féltek, hogy a közelgő háború miatt nem tudnának még egy gyermeket eltartani és felnevelni. Az 1930-as években bizony egy gyerek nem a szomorú jelenség, hanem a kő kemény háborús évek alatti valóság volt.

A másik ok, amiért az ötödik gyereket is bevállalom, az az, hogy míg más anyák máshogy tesztelik magukat, én így. Vannak mamik, akik maratonokat futnak, triatlonoznak, disszertációt írnak vagy hegyet másznak. Ezeket öt gyerekkel is meg lehet tenni, de az az anya, aki súlyos terhességi hányásban szenved minden egyes várandóssága alatt, csupán azzal, hogy még egy babát vállal, tulajdonképpen ugyanúgy magának bizonyít.

Még mindig imádom a férjemet, még akkor is, amikor iszonyatosan idegesít (drágám, ha ezt most olvasod, remélem, a változatosság kedvéért lehajtottad a vécéülőkét), ezért boldog vagyok, hogy még többet adhatok a világnak belőle. Nem tudom, hogy hogy, de minden gyermekünk egy az egyben rá hasonlít.

Az élet bizonyos szempontból háború. Mindenki más csatákat vív. Vannak rövidek, mások akár egy életen át is kitartanak. Nem ítélkezem afölött, hogy te hogyan harcolod meg a sajátjaidat. Én szeretettel túlcsordulva, tárt karokkal vívom az enyémeket, és a gyermekeim a kis katonáim, akik a jóságukkal fognak harcolni a világ rosszaságai ellen jóval azután is, amikor én már nem leszek. Habár gazdagságot nem adhatok nekik, remélem, hogy amikor visszatekintek az életükre, tudják majd, hogy szeretve voltak és ez elég erőt ad majd nekik, hogy boldog, kiteljesedett életet álmodjanak maguknak.

Az én egyik legnagyobb álmom mindig is az volt, hogy majd ősz, öreg nagymamaként ülök a szobában, ahol legalább 100 dédunoka vesz körül. És annyi szülinapi képeslapot kell majd megírjak, hogy inkább bélyegzőt készítettek, hogy megkíméljem a fáradt kezeimet. Lehet, hogy még mindig lesznek, akik elítélnek, de legalább most már mindenki tudja, hogy miért ezt az utat választottam. Remélem, hogy azért egyre inkább abba az irányba halad a világ, hogy ha nem is értjük, képesek leszünk tiszteletben tartani mások döntéseit a saját életükkel kapcsolatban. Mert én biztosan nem foglak elítélni, ha bármit máshogy csinálsz, mint én – gyerek ide vagy oda.

(via parents.com)

Kapcsolódó cikkeink: