Ma a legtöbb anya visszakapta ezt a lehetőséget, de sokan nem hordják magukban azt az elemi igényt, ami kicsinyükhöz kötné őket. Sok gyermeknek mell helyett cumival, ringatás helyett rázkódó babakocsival kell beérnie. Így is felnőnek, de mi lesz velük?
A gyermekrendelő várótermében üldögélünk, jó félórája. Megjelenik egy anyuka, szuperszonikus babakocsival. Nem veszi le a kabátját, a babát sem bugyolálja ki. A nyolchónaposforma gyerek a félig ülő helyzetbe állított kocsiból les ki, rengeteg ruhája közül. Hasára támasztva cumisüveg, aminek alján rózsaszínes folyadék. A kicsi rágja, rágja a cumit, jámboran nézeget erre-arra.
A mama háttal a gyereknek a rendelő ajtaját fixírozza. Babánk megelégeli a kérődzést, föl szeretne ülni, hogy legalább kilásson a kocsiból. Evickél szegény, ameddig a takarók, meg a kabát engedi, de nem bírja tovább hasizommal. Visszapottyan a kocsiba, és sírni kezd. Az üveg leesik. A következő felülési próbálkozást már észreveszi édesanyja. (Na végre! – lélegzem fel reménykedve.)
Megkerüli a kocsit, és – visszanyomja a babát az ülésbe, a cumisüveget bevágja a kosárba, és hisztérikusan rázni és tologatni kezdi a babakocsit. A gyerek sír, sír, majd pár perc múlva elhallgat. Elaludt? Nem. Gyönyörű kis gombszemével riadtan pislog ki a sapka alól. Félek, hogy nem először járt így.
A hivatalban
Anyuka és nagymama tér be a félfogadási időben egy kétévesforma gyerekkel. Sokan állnak sorban, de nem kilátástalan a helyzet. A mama felméri a terepet, úgy dönt, hogy kiengedi a kicsit a babakocsiból. Kikapcsolja a biztonsági hevedert és nyúl a gyerekért. A nagymama épp ekkor szól oda neki az egyik távolabbi asztaltól. Az elkezdett mozdulat megszakad, de a kisfiú ezt nem észleli, és feláll.
A kocsi kigurul alóla, ő pedig elterül a kövön. Megütötte magát, joggal sír. A mama leguggol hozzá, és szeretettel simogatva nyugtatgatja. Hosszan, hosszan beszél hozzá, de jó pár perc telik el, mire végül megöleli, és ölébe veszi. A kicsi ekkor abbahagyja a sírást, hüppög, majd teljesen a mamához simulva, megnyugodva nézelődni kezd.
A két történet különböző véget ért, más hozzáállást tükröz, de egy dolog közös bennük: elveszett valami, ami nemrég még minden anyának a vérében volt. Miért van ez így ma, amikor az anyák felvilágosultak, tanultak, olvasottak? Amikor nem nyolc-tíz, hanem egy-két gyermek nevelésének terhe nyomja a vállukat. Amikor lehetőségük van arra, hogy együtt legyenek gyermekükkel, akár a születés pillanatától. Miért félnek sokan az érintéstől, az öleléstől?
Az ősbizalom
Ugyanez a kérdés merül fel bennem, amikor kórházak munkatársaitól hallom: ők szívesen odaadnák édesanyjuknak az újszülöttet, akár éjszakára is, de az asszonyok nem igénylik. A nappali időszakban csak-csak, de éjjel egyáltalán nem szeretnék, hogy a kisbaba a közelükben legyen. Létezik a pszichológiában egy kifejezés: ősbizalom. Az eredendően bennünk lévő bizalom megtartása, elvesztése az első nagy próbatétel életünkben.
Ha csecsemő megtanulja, hogy szülei megóvják az éhségtől, a kényelmetlenségektől és feltétlen szeretettel fordulnak felé, akkor a világba vetett bizalma nem omlik össze, hanem kiteljesedik. Ebben az esetben a gyermek elég biztonságban érzi magát ahhoz, hogy később az önállósággal kísérletezzen. El tud távolodni szüleitől, mert tudja, hogy bármikor visszatérhet, és szeretettel fogadják. A meleg, de nem túl óvó légkörben nevelkedett csecsemőből autonóm, szívesen kezdeményező, érdeklődő ember lesz.
A közhiedelemmel ellentétben éppen az ilyen “elkényeztetett” babák válnak hamar önállóvá úgy, hogy nem veszítik el szüleikhez való kötődésüket. A bizonytalan (néha szerető-néha elutasító) légkörben nevelkedett vagy az egyértelműen ridegen tartott csecsemők lesznek jóval gyakrabban szorongó, az anya szoknyáját szorongató vagy ellenkezőleg: mindenkit és minden helyzetet kritikátlanul elfogadó gyerekekké.
Óra, mérleg, táblázat
Talán az utolsó mondat adta meg a választ az írás elején feltett kérdésre. A huszadik század közepén kezdett el tért hódítani egy olyan nevelési irányzat, aminek ma is viseljük a következményeit. A jó szülő akkoriban nem szeretgethette, dajkálhatta szíre-szóra a gyermekét, hanem születésétől fogva nevelte, óra, mérleg, táblázatok és szigorú tekintetű doktorok segítségével.
Nem volt könnyű ezt elérni, hiszen a századforduló asszonyai tiltakoztak az új módi ellen. Már tudjuk, nekik volt igazuk. Az anyáink, nagyanyáink nem hibáztathatók amiatt, hogy elfogadták az akkori “fehérköpenyes diktatúrát” (az orvosok sem akartak rosszat). Meg kell találnunk az utat ahhoz, hogy ölelni, simogatni merjünk. Öleljük meg gyermekünket, párunkat! Nem szégyen a szeretet.
Ezeket is olvasd el:
VII. évf. / 2. szám
Forrás: Anyák Lapja
Kapcsolódó cikkek
