Idővel egyre terebélyesebb lettem, sokkal nagyobb, mint vártam. Aztán minden egyre kényelmetlenebb lett, sokkal inkább, mint ahogy számítottam rá. És többé már nem szerettem a testemet.
Állandóan más kismamákhoz hasonlítottam magam, akiket az utcán, vagy a közösségi médiában láttam. Nagyobbnak láttam magam mindannyiuknál. Már egy egyszerű sétától is rosszul voltam, mert nem bírtam, ahogy a combjaim egymáshoz dörzsölődnek. Ülni meg azért utáltam, mert úgy éreztem, a melleim a hasamat érik, amit korábban soha nem tapasztaltam, és egyáltalán nem volt jó érzés. Aztán persze minden reggel azzal kellett szembesülnöm, hogy nincs egy ruha, amiben jól érzem magam. Legszívesebben elrejtőztem volna a világ elől.
A férjem azonban teljesen más fényben látott: szerelmes volt a növekvő testembe. Minden este bekenegette a hasamat, miközben csak enerváltan feküdtem a kanapén. Minden nap – anélkül, hogy kértem volna – elmondta, mennyire szép vagyok. Amikor csalódottan, sóhajtozva megjegyeztem, milyen kár, hogy már nem úgy nézek ki, mint 20 éves koromban, ő azt mondta: “most még szebb vagy”.
Számomra azonban a baba születésével sem változtak a dolgok. Idegennek éreztem a saját testemet, pedig a különböző helyen olvasottak alapján azt gondoltam, hamar visszanyerem a formámat: mint egy leeresztett labda, amit újra feszesre, keményre fújnak. Ennek ellenére a hasam olyan volt, mint egy leeresztett lufi, a melleimet húzta a gravitáció, a lábamat az átlagosnál is több narancsbőr borította, a hajam tiszta roncs volt, és úgy éreztem, még a lábaim formája is teljesen megváltozott.
Minden alkalommal sírtam, amikor bele akartam bújni a terhesség előtt viselt ruháimba. Aztán amikor már végre feljöttek rám, de visszanéztem magam a fotókon, úgy tűnt számomra, mintha egy kötözött sonkára hasonlítanék. De a férjem nem így látott.
Mint a rajzfilmekben, ha valaki szerelmes és hatalmas, szív alakú szemei nőnek, úgy nézett rám. Habár én nem tudtam úgy látni magam, ahogy ő engem, szeretete és támogatása segített visszatalálni önmagamhoz.
Szép lassan újra felértékelődött bennem, hogy a testem milyen hatalmas tettet vitt véghez: kilenc hónapig benne cseperedett a kisfiam, általam fejlődött, éltettem és tápláltam őt. Aztán amikor megszületett, újfent a testemmel táplálhattam. A sebhely, ami megmaradt a hasamon, ami először haragot és csalódást okozott, most már arra emlékeztet, mennyire erős vagyok
Most újra terhes vagyok, és néhány régi érzés kezd visszatérni. Különösen, mert ezúttal ikreket várok, így a testem még nagyobb próbatételnek van kitéve. De minden alkalommal, amikor elmerülnék a korábbi önutálatomban, felfedezem a férjem szemében és érintésében a szerelmet és a csodálatot, ami rögtön visszahúz a földre. És ezért örökké hálás leszek.
Kapcsolódó cikkek
