Terhesség

“Nem fogok elnézést kérni, amiért utáltam terhes lenni!”

A gyerekemet viszont mindennél jobban imádom!
2022. Január 07.

Hiába nevezik áldott állapotnak, nem mindenki számára az a terhesség. Pedig egészen biztos, hogy alapvetően mindenki szeretné szeretni a terhességét, de ha már a pozitív teszteredményt megelőzik a kellemetlenségek, amik a következő 9 hónapot átszövik, nem is olyan meglepő, hogy vannak, akik nem szeretik a várandósság állapotát, bár a gyereküket az összes viszontagság ellenére imádják!

“Kedves rosszullétektől szenvedő Anyukatársam!

Több mint egy éven át hiába reménykedtem benne, hogy nem fog megjönni, mindig pontosan érkezett a vérzésem, ami visszavonhatatlanul tudatta velem, hogy az álmunk megint nem vált valóra. Egy szerdai napon – épp a ciklusom felénél jártam – furcsa mellfeszülést éreztem, kezdtem attól tartani, hogy bolondját járatják velem a hormonjaim. Persze lényegében ez történt, csak épp a kiváltó okát nem mertem még álmomban sem remélni.

Ez a cseppet sem kellemes mellfeszülés kezdett egyre elviselhetetlenebb mértéket ölteni, és időnként még olyan érzés is társult hozzá, mintha tűvel szurkálnának a melltartón keresztül. Egy hete szenvedtem már ettől, amikor elkezdett kerülgetni a hányinger, ha megéreztem a kávé illatát. Néhány nap alatt ezt is olyan szintre fejlesztettem, hogy volt, hogy öklendeztem reggel a konyhában állva. Gyötrelmeim annyira lefoglaltak, hogy 2 nap késéssel jutott csak eszembe, hogy menstruálnom kellene… Rohantam a tesztért, és mikor megláttam a két csíkot, belém hasított, hogy hosszú és küzdelmes terhességnek nézek elébe.

Ettől persze azonnal rémes alaknak éreztem magam, hiszen mindig is úgy terveztem, hogy ha egyszer mindez bekövetkezik, madarat lehet majd velem fogatni. De ehelyett mit csináltam? Mellfájdalomtól, reggeli rosszullétektől és elementáris erővel rám törő fáradtsággal küzdöttem, és fohászkodtam, hogy idővel jobb legyen.

Bár a hasamon még egyáltalán nem látszott, hogy mi van készülőben a testemben, úgy éreztem, mintha hamarosan a célegyenesbe kanyarodnánk, pedig hol volt még a vége! Ha valaki arról kérdezett, hogy hogy vagyok, őszintén válaszoltam: elmondtam, hogy nagyon megvisel a terhességem és alig várom a végét. Nemcsak azért, hogy végre találkozhassak a gyermekünkkel, hanem azért is, hogy véget érjenek a megpróbáltatásaim. Erre a legkülönfélébb emberektől kaptam meg, hogy hálátlan vagyok, amiért nem csattanok ki a boldogságtól, és nem vagyok együttműködő a testemmel. Ezzel a hatalmas őszinteséggel akkor hagytam fel, mikor maga az orvosom is azt mondta, hogy lehet, hogy mégsem vártuk eléggé ezt a babát…

Ott és akkor hasított belém a felismerés, hogy utálok terhes lenni, és ezért nem fogok senkitől elnézést kérni. Elhiszem, hogy azok szemében, akiknek tényleg csak a baba mocorgása vonta el a figyelmét a mindennapi teendőkről, egy rémes alak vagyok, azonban fogalmuk sincs róla, miken mentem keresztül. Sőt, valószínűleg arról sem, hogy hányan evezünk egy hajóban – csak épp a többiek csendben, nálam jóval  fegyelmezettebben veszik az akadályokat.

Én egyáltalán nem virultam ki és nem lettem ragyogóan szép a várandósság alatt – hogy is tehettem volna, mikor folyton holtfáradt voltam! Egyetlen jó emlékem a terhességemből a lányom születése volt, onnantól kezdve ugyanis véget értek a szenvedéseim. De ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok elég hálás azért, hogy kisbabám születhetett! Sőt arra sem enged következtetni, mennyire szeretjük a babánkat és egymást a férjemmel. Mindössze annyit jelent, hogy van, akinek problémamentes a terhessége, miközben másnak minden órára jut egy újabb kellemetlenség. Én ez utóbbi vagyok, és nem fogok elnézést kérni azért, hogy rosszul viseltem a megpróbáltatásokat. Neked sem kell így tenned csak azért, mert áldatlannak éled meg az áldott állapotot!

Tarts ki, mindjárt vége!