Az én két terhességem ugyanis egy érzelmi hullámvasút volt, melyben sajnos jóval több volt az ijesztgetés, mint a felhőtlen pillanat.
Mivel mi az első babánkat a terhesség korai szakaszában elvesztettük, így számunkra az azt követő terhességem első ultrahangja egy elképesztően várt, ám csupa aggodalommal teli esemény volt. Vajon tényleg van baba? Jó helyen van? Dobog a szívecskéje? Minden rendben lesz? Szülők leszünk? – rohantak le minket a kételyek a rendelőbe menet.
Amikor végül is megpillantottuk a képernyőn az apró babszemet – leendő kisfiúnkat – és annak gőzerővel dobogó kis szívét, eloszlottak fejünk felett a felhők, és úgy éreztük; IGEN, ezúttal elhihetjük – jön a baba! Tényleg beköszöntöttek azok a napok, amikor az ember csak úgy szökken egyet séta közben a boldogságtól. De ez az állapot alig pár hétig tarthatott csupán?
Kíváncsian, érdeklődve érkeztünk meg a 12. heti ultrahangra. Alig vártuk, hogy láthassuk mekkorát nőtt, hogyan formálódott a kis magzatunk. A 20 perces vizsgálat alatt végig biztatott minket a doktornő, hogy minden szép, minden rendben, hatalmas, erős a baba, és azt is megsúgta, hogy ő bizony lát valamit a lábak között, úgyhogy valószínűleg kisfiúval van dolgunk. Potyogtak az örömkönnyeink, nem győztük morzsolgatni egymás kezét a férjemmel boldogságunkban.
Az adatok felvezetésekor aztán az ultrahangot végző hölgy észrevette, hogy nem mérte meg a kicsi haskörfogatát, így újra zselét és ultrahangot ragadott, én pedig visszamásztam a vizsgálóágyra. Néhány perc fülsüketítő csendben zajló méregetés után vészjóslóan szólalt meg: a kicsinek a normálisnál sokkal nagyobb a pocakja és a belei is fehéren mutatkoznak meg az ultrahangon, úgynevezett fokozott ekogenitású beleket lát.
– Oké? – néztünk rá nagy szemekkel, – de ez mégis mit jelent?
– Ismerik a cisztás fibrózis nevű betegséget? – kérdezte
Mi meg csak néztünk bambán továbbra is, mert nem akartuk elhinni, amit hallunk. A doktornő persze hozzátette, hogy az átlagon felüli haskörfogat és a fehéren megmutatkozó belek persze több dologra is utalhatnak a genetikai probléma mellett. Végül is átirányítottak a kórházba, hogy ott még alaposabban megvizsgálhassák a dolgokat, és annak függvényében dönthessünk, hogyan tovább.
Két nappal későbbre kaptam időpontot, természetesen ennyi idő alatt nem változott semmi, teljesen azonos eredményt mutatott az ultrahang vizsgálat. A doktornő leültetett és ismertette a lehetőségeinket. Választhattam, hogy az eredmények ellenére zavartalanul folytatom a terhességet, alávetem magam egy amniocentézisnek, esetleg nekivágunk férjemmel egy hosszadalmasabb, de biztonságosabb és persze jóval drágább genetikai vizsgálatnak. Az amniocentézist a korábbi vetélésem és a magas rizikó faktor miatt kizártam, s így párommal a második lehetőség mellett döntöttünk.
Néhány nap múlva visszatértünk a kórházba, alávetettük magunkat a vérvételnek illetve részt vettünk az azt követő tájékoztatón, ahol a genetikus szakembertől megtudtuk, hogy a kisbabánk ultrahang leletei a cisztás fibrózis, a Down-kór és még egyéb genetikai problémák előjelzője is lehet. De legesélyesebbnek a CF látszott, így arról kaptunk egy igen drámai “ízelítőt”. A beszélgetés során végig úgy éreztem, hogy igyekeznek arra terelni, hogy rossz hírek esetén a terhesség megszakítása mellett döntsek. Teljesen letaglózva hagytuk el a helyszínt, és hangulatunkon, reményeinken az sem segített, hogy utána napokon keresztül bújtam az internetet cisztás fibrózissal élő emberek történeteit olvasgatva.
A genetikai vizsgálat eredményére majdnem két hetet kellett várnunk. Nem tudtam enni, aludni, gyakran rémálmaim voltak. A férjem komolyan aggódni kezdett, hogy a stressz árt majd a babának, de egyszerűen nem tudtam kikapcsolni az aggódást. Minden telefoncsörrenésre a doktornő hívását vártam, gondolni sem tudtam másra.
Amikor végre befutott a hívás és ismertették, hogy se a párom se én nem hordozzuk a hibás gént és így 99,9%, hogy nem beteg a baba, szinte hallottam ahogy egy Mount Everest nagyságú szikla gurul le a szívemről. A jelenség a későbbi ultrahangokon is fennállt, egészen a 32. hétig, amikorra teljesen eltűnt.
De amikor már épp fellélegeztünk volna, és igazán elengedtük volna a félelmeinket, jött az újabb fekete leves. A baba túl nagy, túl gyorsan növekszik, biztosan terhességi cukorbetegség van a dolgok hátterében. Újabb vérvétel, cukorterheléses vizsgálatok, diéta, minden vizsgálaton lelki terror, hogy már megint miért híztam…, s ez így egészen a 41. hétig. Amikor is megszületett az én vasgyúró nagy fiam 4530 grammal, mindennemű genetikai betegségtől mentesen.
A második terhességemnél már sokkal optimistább voltam, többet is vártunk mire elmentünk az első ultrahangra. Az orvos, akinél szültem, a világ legpozitívabb, legtürelmesebb és legnyugodtabb embere, aki tökéletesen vissza tudott rántani a realitások talajára, amikor a későbbiekben eluralkodott rajtam a pánik. Ugyanis ez a terhesség se történhetett úgy, mint ahogy az a “boldog és gondtalan terhességek könyvében” meg van írva.
Kezdődött az egész azzal, hogy az első ultrahangon az embrió mellett egy apró vérrögöt is talált a doktor úr a méhemben, s mivel korábban már volt vetélésem, ezért ágynyugalomra és progeszteronpótlásra lettem ítélve. A vérrög később rendben felszívódott, ám közben a 12. heti kombinált Down-szindróma szűrésünk nem a várt eredményeket hozta.
A géndiagnosztikai központban a babát épnek, egészségesnek látták, kicsivel nagyobbnak mondták ugyan, mint az általunk korábban belőtt kora, ám amikor a nyakiredő mérése zajlott, ugyanaz az idegtépő csend támadt a szobában, amit már nagyon jól ismertünk. Hosszú percekig vártuk, hogy az ultrahangot végző orvos mondjon végre valamit. Tudtuk, hogy a hallgatás sosem jelent jót, volt már épp elég tapasztalatunk benne.
A kisbabánk nyaki redője egy tizeddel nagyobb volt, mint a maximális elfogadott határérték, s így a közepes kockázatú csoportba kerültünk. Mivel a 12. hét utolsó napján volt az ultrahangunk, így igencsak sürgettek, hogy döntsünk. Ott helyben rá kellett vágnunk, hogy bejelentkezünk azonnal egy amniocentézisre, vagy elvégezzük 180.000 forintért az úgynevezett NIFTY tesztet. Ott ültünk, még alig ocsúdva fel a hírek okozta sokk alól, de már döntenünk kellett, a hölgy meg sem akarta hallani, hogy át kell gondoljuk, vagy hogy adjanak egy kis időt.
Ahogy korábban is, első körben itt is elzárkóztam az amniocentézistől, nem volt más választás, előkerült a hitelkártya és a férjemmel már sorjáztam is be a vérvételre. Az eredményt 7 munkanapon belül ígérték, végül 10 lett belőle. A végén már volt, hogy napi háromszor is zaklattam telefonon az intézetet. Teljesen kezelhetetlen voltam, sírtam, dühkitöréseim voltak, nem lehetett hozzám szólni. Pedig mindeközben éreztem, – az anyai ösztön súgta,- hogy semmi, de semmi baj nincs odabent.
Amikor aztán megérkezett az email a dokumentumokkal, melyek kizárták a Down-szindróma illetve még két másik betegség lehetőségét is, sőt ott állt feketén-fehéren az is, hogy ismét kisfiúnk lesz, madarat lehetett volna velem fogatni. Ezek után végre valóban minden ultrahang egy kis örömmozi volt. A 38. héten pedig kereken 4 kilóval megszületett második fiúnk is, a lehető legszebben és legegészségesebben.
Számomra tehát a boldog babavárás csak részben valósult meg. Az aggódás ugyanis nagyban rányomta a bélyegét a várandósság hónapjaira. De a lényeg, hogy a végén mind a két alkalommal happy end lett a történetünk vége. Amit pedig tanulságként érdemes ebből “hazavinni” az az, hogy nem szabad hagyni, hogy az első aggasztó jelek okozta pánik eluralkodjon rajtunk. A dolgok végére kell járni, és nem beleengedni magunkat a félelemspirálba, amit egy kis extra folyadék a bélben vagy egy tizedmiliméterrel nagyobb nyakiredő kelthet. Amit mi érzünk, azt a kicsi is érzi, s az anyai stressz az egyik a legkárosabb dolog.
Kapcsolódó cikkeink:
- Magzati rendellenesség-szűrés: hogy nyugodtan várjuk a babát
- Nyitott gerinc: megelőzhető rendellenesség
- Ezeket a vizsgálatokat végeztesd el a terhesség alatt
Kapcsolódó cikkek
