Semmi és senki sem tökéletes. Hiába vannak kőbe vésett szabályaink a gyerekneveléssel, vagy általánosságban az életünkkel kapcsolatban, mindig alakulhat úgy, hogy ezeket átmenetileg el kell engedjük, különben belegebedünk.
Mindannyian készítettünk egy képzeletbeli listát arról, hogy mik azok a dolgok, amiket szülőként biztosan NEM fogunk majd elkövetni, megengedni. A gyerekeink nem fognak tévét nézni, kütyüket nyomogatni, sosem esznek majd édességet – csak zöldséget, gyümölcsöt és bio finomságokat kapnak nasinak -, minden nap fürdenek majd és napi háromszor három percig fogunk együtt fogat mosni. Sosem fogjuk őket játékokkal lekenyerezni vagy sakkban tartani a Jézuskával/Mikulással/húsvéti nyúllal. Csodálatos lista volt ez, mindig büszkén gondolunk rá, és partnerünkkel nagy egyetértésben igyekszünk a szabályokat minden körülmények között betartani. Mígnem eljön az a pont…
Az a bizonyos pillanat, amikor az ember feje már majd szétrobban, és amikor a szituáció egyszerűen már nem hidalható át másképpen, csak ha eldobjuk az elveinket. És így történhet, hogy az akkor már két órája dugóban szenvedő gyereknek hátra tartjuk a mobiltelefonunkat a Bogyó és Babóca videóval. A gyerek abbahagyja a sírást, anya és apa pedig néhány percre fellélegezhet.
Vagy amikor a gyereknek olyan nyűgös, hisztis napja van, hogy semmit sem hajlandó megenni, de az átkozott gyorséttermi koszt a bevásárlásból hazafele menet végül csak kedvére való és azt mondjuk – “Ám legyen, így legalább nem hal éhen”. Bizonyára az a forgatókönyv is ismerős, amikor elutazik a párunk, és az ötödik napon egyedül már semmit se várunk jobban, csak hogy az ágyba zuhanhassunk, ezért fürdés nélkül és egy órával hamarabb letesszük aludni a gyerekeket.
Szégyelljük magunkat, talán néha még el is pityeredünk, amiért úgymond kudarcot vallottunk, és nem sikerült máshogy, nem sikerült “jobban” megoldanunk az adott helyzeteket. Lehet nem is említjük meg ezeket az eseteket még a párunknak sem, mert tartunk tőle, hogy esetleg pálcát törne felettünk. Nyilván a barátnőinknek és az ismerős anyukáknak sem dicsekszünk azzal, hogy bizony előfordul, hogy a gyerek még másfél évesen is üveges bébiételt kap ebédre, ha beúszik a délelőttünk a házimunkával, bevásárlással és nem jut már időnk egy krumplipürét se összedobni alvásidő előtt.
Vajon a szabályaink valóban a gyerekeink érdekeit szolgálják, vagy külső nyomásnak próbálunk megfelelni általuk? Tényleg zavar bennünket, ha néha mesét néznek, tényleg aggódunk amiatt, hogy ez károsan befolyásolja a fejlődésüket? Vagy csak nem akarjuk, hogy megbélyegezzenek minket, mint hanyag anyukákat, akik a tévé elé ültetik a gyerekeiket ahelyett, hogy foglalkoznának velük? Mi talán sosem eszünk gyorsétteremben? Hitelesek vagyunk, ha a gyerekeknek tiltjuk, sőt hadjáratot folytatunk a hasábburgonya meg a csirkefalatkák ellen, miközben hetente kétszer hajtunk át a gyorsétterem autós kiszolgálóján és faljuk be két piros lámpánál az “ebédünket”?
Nyilván fontos, hogy legyenek elveink, szabályaink, és hogy ezekhez a szabályokhoz többé-kevésbé ragaszkodjunk is. De a szabályaink mindenképp tükrözzenek minket, legyenek hitelesek, különben az egész nem ér semmit.
Ahogy Vekerdy Tamás mondta egyszer: “Ne legyünk tökéletes anyák, nem is tudunk azok lenni, ne szorongjunk, ne görcsöljünk ezen. Éljünk úgy, mintha többé-kevésbé normális emberek lennénk. Az élet nehéz, és együtt küzdjük magunkat végig ezen a gyerekeinkkel. Nem tökéletesnek, nem zseniálisnak kell lenni. Amikor lehet, jelen kell lenni. Kongruensnek, önmagammal azonosnak kell lenni.”
Kapcsolódó cikkeink:
- Bezzeganyák, kíméljetek!
- A kapucsengőmön ez áll: “Rossz anya”
- Instatökéletes világ vs. valóság
- Anya, te hogy bírtad?
- Úristen, ez tényleg én vagyok?
- Kávétól kávéig élek… Ez lenne az anyaság?
- Te alszol, én virrasztok – Hol itt az igazság?
Kapcsolódó cikkek
