Ha azt kérnénk, hogy tegye fel az a szülő a kezét, aki még soha nem kiabált a gyerekével, akkor bizony nem sok kéz lendülne a magasba. A kiabálás egy elég ösztönös reakció feszült, stresszes helyzetekben. Márpedig a gyereknevelés során bőven adódik ilyesmi. (Természetesen a boldog, önfeledt, békés pillanatokról se feledkezzünk meg, igen, ebből is kap bőségesen az, akinek gyerekei vannak, de most a másik oldallal foglalkozunk – azért, hogy minél több jó pillanat lehessen helyette.) Van, hogy úgy érzi az ember, a kiabálás az egyetlen módja, hogy elérje, hogy a gyerek rá figyeljen, abbahagyja amit csinál, vagy épp elkezdjen végre valamit, amire ötvenedszer kérte (nem feltétlenül tudatosan, csak amikor elfogytak a szelídebb eszközök, akkor esélyes, hogy a kiabálás lesz a következő lépcsőfok). Természetes és érthető reakció, de ettől még nem jó (valójában mindenkinek rossz, de a gyereknek legfőképp) – sokkal jobb lenne, ha tudnánk másképp kezelni az ilyen helyzeteket.
Csak megijeszted
Először is gondold át: hány esetben hatékony valóban a kiabálás? Milyen gyakran történik meg, hogy ráordítasz a gyerekre, aki onnantól azt csinálja, amit szeretnél? Az arány nem túl jó. Ahhoz képest, amilyen gyakran folyamodunk ehhez az eszközhöz, a hatékonysága elég vacak. Az együttműködés helyett gyakran lesz a vége sírás, veszekedés, további ellenkezés, félelem, leblokkolás. dr. Laura Markham klinikai pszichológus, a Békés szülő, boldog gyerek: Hogyan hagyjuk abba a kiabálást és kezdjünk el kapcsolódni című könyv szerzője szerint ez egy olyan „technika”, amelyre valójában semmi szükség, és bár nem egyszerű leszokni róla, de nem is lehetetlen – és nagyon is megéri!
Formálod az agyát
Ha kicsit jobban megértjük, mi történik, amikor kiabálunk a gyerekkel, jóval motiváltabbak leszünk abban, hogy minél hamarabb hagyjuk el ezt a rossz szokást és cseréljük más fegyelmezési vagy kommunikációs módszerre. A kiabálás egyértelműen félelmetes, ijesztő dolog a gyerekek, főleg a kicsik számára. Dr. Markham szerint ilyenkor a klasszikus stresszreakció játszódik le a gyerekek szervezetében: az üss vagy fuss reakció, vagy ha épp egyikre sem képesek valamiért, a lefagyás. Tapasztalhatod azt, hogy a gyerek visszaüt, csapkodni kezd, vagy elbújik, elszalad, és azt is, hogy lefagy, tehetetlenné válik, elveszíted vele a kapcsolatot. És ezek közül egyik sem tesz jót a fejlődő agynak.
Miért nem hatékony?
Lehet, hogy a gyerek látszólag engedelmeskedik, de valójában lezár, nem nyitott arra, mit és miért kérsz tőle valójában – ez így nem kommunikáció, csak az engedelmesség kicsikarása. És van még egy nagyon fontos dolog, amiről nem szabad megfeledkezni. Egy kiabáló felnőtt borzasztóan ijesztő egy kicsinek. Hát még ha az ordít vele, akiben ő a világon mindennél jobban, feltétel nélkül megbízik, az még sokkal ijesztőbb. És messze nincs még meg az az érzelmi fejlettségük, hogy ezt az ijedelmet, a biztonságérzet ilyen mértékű megingását megfelelően tudják kezelni.
Mielőtt azonban átgondolva, hányszor kiabáltál már a gyerekkel elkeserednél, fontos, hogy tudd: a kiabálás rossz, de te nem vagy rossz szülő attól, hogy néha kiabáltál a gyerekkel. Viszont jobb szülő lehetsz azzal, ha igyekszel megtanulni, hogyan reagálj másképp azokban a helyzetekben, amelyekben eddig önkéntelenül felemelted a hangodat. És ez egyáltalán nem arról szól, hogy sosem szabad fegyelmezni a gyereket, vagy rá kellene hagyni, hogy csináljon amit akar. A trükk valójában a reakciók tudatosítása és az önkéntelen, automatikus reakciók lelassítása, felismerése, és lecserélése valami sokkal hatékonyabbra.
Vannak helyzetek, amikor a kiabálás érvényes lehet: például amikor valós vészhelyzet fenyegeti a gyereket, és fel kell hívni erre a figyelmét. Azonban miután mindenki lenyugodott, higgadtan át kell beszélni, mi történt.
Hagyd abba a kiabálást
Ne várd magadtól, hogy miután elolvastad a cikket, soha többé nem emeled majd fel a hangodat. De az reális cél, hogy ez minél ritkábban történjen meg, és mielőbb vissza tudd nyerni az érzelmeid felett a kontrollt, és higgadtan folytatni a helyzet kezelését. Ebben Dr. Markham alábbi technikái segíthetnek:
- Emlékeztesd magad: a gyerek nem téged akar bosszantani vagy veled akar kiszúrni, egyszerűen épp nem tud másképp reagálni. Te viszont tudsz.
- Tartsd észben, hogy a kiabálás azt tanítja a gyereknek, hogy a vita együtt jár az emelt, dühös hanggal.
- Próbálj humort csempészni a helyzetekbe, meglátni azt, amin nevetni lehet.
- Tréningezd magad arra, hogy csakis olyan helyzetekben emeld fel a hangod, amikor valós vészhelyzetről van szó.
És további hasznos ötleteink is vannak még:
- Ha azt veszed észre, hogy kiabálsz, lépj hátra a helyzetből, tarts szünetet bárhogy (vegyél néhány lélegzetet, igyál egy pohár vizet, számolj el tízig, stb.), majd folytasd nyugodtabban.
- Miután legalább egy kicsit lenyugodtál, guggolj le a gyerekhez, és úgy beszélj hozzá. Így kevésbé leszel fenyegető számára, és te is jobban bele tudsz helyezkedni az ő helyzetébe, aminek köszönhetően kevésbé durvul el a szituáció.
- Amikor kiabálsz a gyerekkel, érzelmileg elválasztod magadat tőle. Ha azon kapod magad, hogy már kiabálsz, vagy annak határán vagy, idézd fel magadban a közöttetek lévő szeretetteljes köteléket (akár egy valódi összekapcsoló kötelet is elképzelhetsz) – így máris másképp viszonyulsz majd hozzá, és másképp beszélsz majd vele.
- Később, egy nyugodtabb pillanatban gondolkodj el azon, miért is kiabálsz ilyen és hasonló helyzetekben. Miért érzed, hogy csak ez az eszköz működik.
- Ne kezdj bele fegyelmezésbe vagy bármilyen magyarázatba, egyezkedése, amikor ki vagy borulva. Adj magadnak egy kis időt, higgadtan gondold át, mit szeretnél, mi fog történni, milyen állapotban van épp a gyerek, mire van szüksége valójában tőled, és ez alapján döntsd el, mihez kezdesz. Ha így mész bele helyzetekbe, sokkal kisebb az esélye, hogy azok kiabálássá fajulnak.
Forrás: Fatherly.com
Kapcsolódó cikkek
