Újra és újra az órát nézem minden nap: minden etetésnél ellenőrzőm az időt, visszaszámolok, mennyi van még a következőig, számolom az órákat, mennyit aludt a fiam előző éjszaka, és a perceket is, hogy mennyi lehet, amíg felébred, és jut-e elég idő arra, hogy lezuhanyozzak.
Számolom ezeket a perceket és órákat, de az utóbbi időben észrevettem, hogy a napokat is, sőt, ami még ijesztőbb, a heteket. Számolom, hány nap van még a következő orvosi időpontjáig, és addig, amíg kitartunk a maradék pelenkával, és nem kell új csomagot vennem. És persze addig, amíg a férjem apasági szabadsága véget nem ér, és vissza nem kell mennie dolgozni.
A heteket úgy számolom, hogy összeszorul tőle a szívem: a születése óta eltelt heteket. Az egyik szinte figyelmeztetés nélkül elúszott, mivel a szülési komplikációk miatt néhány napot kórházban kellett töltenem. Ahogy telnek a hetek, egyre többet eszik, és egyre többféle arckifejezése van. Ezek azok a változások, amelyek miatt tényleg fizikailag érzem, hogy elszorul a torkom és a szívem, amik miatt már nem a napokat, hanem a heteket számolom. Tisztességtelen, milyen gyorsan telnek el ezek! Kaptam egy gyermeket, egy igazi csodát, egy új szerelmet, de tudom, hogy minden életszakasza olyan gyorsan illan el, mint a kámfor, helyet adva valami újnak.
A kórházba menetel napjáig tartó 9 hónap is elrohant egy szempillantás alatt, és már azt sem tudom felidézni, hányszor sírtam el magam a szülés napján. Ez az első mérföldkő nagyon megviselt, az összes fotón könnyes és puffadt az arcom. Hamar eltűntek a ragasztók nyomai, amelyeket az infúziók bekötésekor ragasztottak a karomra, akárcsak az ezek helyén keletkezett véraláfutások, sőt, a császáros hegem is elhalványodott már. De már arra is alig emlékszem, milyen kellemetlen volt felépülni a műtét után.
Minden nap törekszem arra, hogy emlékeztessem magam a fiam születésének apró részleteire, attól rettegve, hogy ezek is elhalványulnak. Előre félek azoktól az elkerülhetetlen napoktól, amikor ránézek, és tudom, hogy ő már nem újszülött, a naptól, amikor már nem csecsemő, nem kisbaba, amikor már nem kisgyerek – és attól is, amikor ő már nem gyerek többé. El fog jönni a nap, amikor egy iskolabusz iskolába viszi, amikor dühében bevágja az ajtót, és az is, amikor cikinek találja majd, hogy puszit adjak neki nyilvánosan.
Lesz olyan nap is, amikor már nem a mi házunkban fog élni, amikor a házasság, és a saját családja megsokszorozza azon emberek számát, akiket jobban fog szeretni, mint engem.
Persze az összes ilyen dolog normális, sőt, jó – ezt gyakran ismétlem magamnak, de rájöttem arra, ami minden szülő alapvető gyásza attól kezdve, hogy szülő lesz: az, hogy sikerünk mércéje nem más, mint hogy mennyire jól tudjuk felkészíteni gyermekeinket arra a napra, amikor majd elhagynak minket. Ez megalázó és kimondhatatlanul kegyetlen dolog. Hiszen kaptam egy csodát, egy kincset, de mellé egy ketyegő órát is.
Az egyetlen módszer, amivel könnyíthetek a szívfájdalmamon, hogy amilyen gyakran csak tudom, megpuszilom az arcát, a szemébe nézek, amikor rám néz, az arcommal megsimítom a puha hajacskáját, és végigpuszilgatom a homlokát. A legfontosabb pedig, hogy tudom, hogy időről időre elfelejtem majd, de mindig újra ráébredek arra az igazságra, ami az első pillanattól kezdve létezik, ahogy a világra hoztam – mégpedig arra, hogy az én kisfiamnak csak egyetlen édesanyja van, aki az idők végezetéig szeretni fogja őt!
A cikk forrása: mother.ly
Kapcsolódó írásaink:
- Az anyaság mérföldkövei
- Egy életre megváltozik a nők agya, mikor anyává válnak
- Ami az anyaságban a legnehezebb
Kapcsolódó cikkek
