Két gyönyörű gyerekem van: a négyéves Réka és a négy hónapos Ádám. Imádom őket, bármit megtennék értük, de abban is biztos vagyok, hogy nem akarok több gyereket. Szerencsére a férjem, Csabi támogat ebben, ahogy egyetértettünk abban is, hogy kistestvér mindenképp kell Rékának. Kétgyerekes anyaként már tudom, hogy csak úgy lehet teljes az életem, ha az anyaság mellett megmaradhatok dolgozó nőnek is. Ha nem hagyom el magam itthon, ha nem darál be a kismamarutin, a házimunka, hanem felnőttközösségben lehetek, egy vállalkozás aktív, hasznos tagjaként. Számomra ez a teljes élet, ebben az egyensúlyban tudok a gyerekeimnek elég jó anyja lenni, és így vagyok képes egyenértékű partner és igazi nő maradni a párkapcsolatomban.
Réka születése nem volt zökkenőmentes. Két héttel túlhordtam, és mivel a megindított szülés során komplikációk adódtak, őt intenzív osztályra helyezték el egy másik kórházban. Sokáig nem tudtunk együtt lenni, nem tudtam szoptatni.
Amikor hazamentünk, ott álltam, és a fejemet vakartam, hogy mi lesz, hogy leszek képes ellátni a babámat. A kezdeti nehézségek mind felkészületlenül értek, elbizonytalanítottak. Sokszor arra gondoltam, hogy a munkahelyemen legalább tudtam, mire számítsak. Aztán mire néhány hónap után belejöttem, szinte automatikussá vált a napi rutin, és azt éreztem, hogy megőrülök. Tudtam, mikor mi következik, hogy megszoptatom, aztán böfizik, leteszem hasra, aztán öt perc múlva megfordul. Később visszafordítom, simogatom a hátát, aztán tíz percen belül elalszik. Délután annyi változott, hogy két órát ébren volt, akkor kicsit játszottunk is. Aztán minden kezdődött elölről. A falat kapartam.
Attól féltem, hogy mar nem leszek képes értelmes beszédre, egész nap csak gügyögtem. Mint éhezőnek egy falat kenyér, úgy hiányzott a felnőttekkel folytatott kommunikáció.
Alig vártam, hogy Csabi hazaérjen, ahogy belépett az ajtón, dőlt belőlem a szó. Csak úgy zúdítottam rá a mellfeszülős, ebédodaégetős, babasétáltatós sztorijaimat. Amikor ő az egész napi nyüzsgés után másra se vágyott, csak csendre. Egy darabig hallgatta, de persze általában veszekedéssel fejeztük be a beszélgetést, egymást hibáztatva.
Megőrjített a kismamarutin
Nem voltam elzárva, a fővárosban élek, de egyetlen kismama barátnőm sem volt. Amikor csak tehettem, eltoltam Rékát ebédidőben a kedvenc helyünkre, hogy váltsak néhány értelmes szót a kollégáimmal. És viszonylag hamar, nem sokkal a hathetes kontroll után elkezdtem edzeni is. Ehhez kellett a férjem, hiszen ő vigyázott a babára, amíg én az edzőteremben tekertem. De ő volt az is, aki a terhességem végén már igazán aggódott, hogy a bálnatestből mikor bújik elő újra az ő formás kis felesége. Szóval szinte küldött, hogy menjek, mondván, jó lesz a lelkemnek is. Akkor sosem panaszkodott, csak utólag tudtam meg, hogy Réka sokszor végigordította azt a két órát.
Csabi a tévé előtt állva ringatta, próbálta megnyugtatni, sikertelenül. Bevallotta, hogy legtöbbször feliratosra állította a filmet, és csak remélte, hogy a gyerek elfárad és elalszik. Réka kilenc hónapos volt, amikor a férjem rám nézett, és azt mondta, hívjam fel a főnökömet, mikor mehetek vissza dolgozni. Az agyára mentem. Azt mondta, nem érdekes, ki mit gondol, nekem muszáj hasznossá tennem magam, mert így mindketten megőrülünk, és azzal nyilván a lányunk sem lesz kisegítve.
Réka egyéves volt, amikor újra munkába álltam, kezdetben persze csak négy órában. Elvittem egy családi napközibe, ahová alig egy hét alatt teljesen beszokott. Én persze aggódtam, hogy fogja érezni magát, nem voltam biztos abban, hogy ez de egy dolgot tudtam: dolgozni akarok. Aztán hamar elszállt még az a kis félelmem is, mert Rékával semmi gond nem volt, sőt néhány nap után mar a fejét rázta, mikor délben érte mentem, mert még maradni akart.
Persze fájt egy kicsit, hogy az én pici lányomat ennyire hidegen hagyja az anyja távolléte, de beláttam, hogy sokkal jobb így, mint ha sírva hagynám ott, és egész délelőtt mardosna a lelkiismeret. Másfél évesen Réka már egész napra ottmaradt a csanában, én meg újra teljes értékű munkavállalóvá váltam.
Réka sokszor volt utolsó az oviban
Csabi támogatása nélkül persze nem ment volna ilyen zökkenőmentesen. Onnantól kezdve, hogy nyolc órában dolgoztam, ő vitte reggel a gyereket a bölcsibe, és általában én mentem érte. De ha délután elhúzódott egy értekezletem, és meg tudta oldani, elhozta ő. És amikor néha még munka után beültem egy sörre a kollégákkal, akkor sem szólt egy szót sem. De nyilván én is ott vagyok, ha ő megy focizni vagy lazulni a haverokkal.
Mindketten a pénzügyi szektorban dolgozunk, jól ismerjük ezt a típusú vállalati kultúrát, ezért sokkal megértőbbek tudunk lenni egymással, ha a munkáról van szó. Igaz, amíg mindketten dolgoztunk, a lányunk sokszor volt utolsó az oviban, amit zokon is vett néha, de mindig igyekeztem megbeszélni vele, hogy érte is tesszük mindezt. Szeretném azt hinni, hogy megérti, érzi, hogy nagyon szeretjük még akkor is, ha nem töltünk annyi időt együtt. Most megint itthon vagyok, Ádámmal, de sokkal rutinosabban, kevesebb stresszel veszem az akadályokat, nem görcsölök azon, ha két órán belül szopni akar, vagy ha napközben a lakásban is csak babakocsiban tudom elaltatni.
Délelőttönként kisétálok vele a ligetbe, és a személyi edzőmmel tornázom, ebédidőben sokszor találkozom a kollégáimmal, van, hogy részt veszek egy-két céges programon is. A főnököm már hívott, szeretné, ha év végén már visszamennék, de a férjemmel úgy tervezzük, hogy jövő tavasszal állok újra munkába, amikor Ádám egyéves lesz. Van, hogy visszavágyom az irodába, van, hogy amiatt aggódom, hogy mi lesz, ha majd kétfelé kell mennünk a munkából, mert az egyik ovis lesz, a másik iskolás. És persze sokszor irigylem azokat a barátnőimet, akik szabadon osztják be az idejüket, nem kell hazarohanniuk az irodából, vagy azon parázni, hogy a gyerek nehogy elkapja az oviban a hányós-hasmenéses vírust. Harminckét évesen két gyerekkel fiatalnak számítok, sokan ilyen életkorban válnak középvezetővé, és eszük ágában sincs szülni. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem is olyan soká eljön az idő, amikor a legtöbben bármit odaadnának majd azért, ha ilyen teljes életük lehetne, mint az enyém.
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
