Lassan két hónapja, hogy úgy éreztem, elég, nem akarok tovább szoptatni.
Nehezen ment a leszoktatás. Először a nappali szopikat iktattam ki. Aztán már csak elalváshoz, aztán az elalvásosat áttettem lefekvés előttre, hogy ágyban már ne is kelljen szoptatni.
Aztán már csak a hajnali szopi maradt. Annyiszor elmondtam, hogy ez nekem már nem jó, hogy észrevétlenül elmaradt az is. Amikor láttam, hogy azért szopizna, mert szomjas, inni adtam. Vizet vagy laktózmentes tejet, kakaót.
Amikor a meghittség hiányzott, magamhoz öleltem. Nem tudom, kitől, honnét hallotta, de ahogy mondja: „Nagyon szeretlek, anya”, elolvadok.
Megnyugodtam? Részben. Felszabadult egy csomó erőm, időm. Valahogy más vágányra terelődött az, ahogyan létezem. Már nem 24 órás anyuka vagyok. És ez nemcsak boldogság, hanem fájdalom is. Mert már nem lesz többé hozzám olyan közel sosem. Hanem egyre távolabb. Elválasztás – olyan megrázó ez a szó. Sírhatnékom támad tőle.
Valójában úgy egy hónapja, hogy nem szoptatok. Először olyan büszke voltam, hogy na, nekem ez is milyen jól sikerült, megléptük, na ugye, milyen belevalók vagyunk. És a lelkem mélyén kicsit mégis gyászolok. Azt, hogy a testemből fakadó tejforrással tápláltam a kicsi testet, ebből épültek a sejtjei, ebből kapott erőt, immunitást, minden jót, ami csak jó lehet neki. És most már nem adom ezt így sohasem… Hát most el kell siratnom ezt is.
Tegnap megnéztem, vajon van-e még tej a mellemben. Döbbenetes volt, hogy igen, valódi, igazi, sűrű anyatej buggyant elő úgy, hogy nem is szoptatok már jó ideje. Ott van a kísértés, hogy jaj, még vissza lehetne szokni, de tudom, hogy nem fogunk, nem akarom. Sok volt már, majdnem három évig éjjel és nappal, bárhol, ahol kérte, miközben megőriztem a modern imázst, nem lettem lompos asszony, nem hőbörödtem ebbe bele, hanem élveztem minden pillanatát, hogy szoptatok, ölelem a kis testet, támogatom, erősítem.
És igen, most kiküldöm a világba, és mögötte vagyok, míg csak igényli, óvom a széltől és az esőtől, a legjobb falatokat adom neki, csak mert olyan csodás, jött valahonnét, ki tudja hogyan és miért, és csak kíséret vagyok neki, de az nagyon.
Lázár Márta
Ezeket is olvasd el:
Kapcsolódó cikkek
