De a nap számomra csak akkor kezdődik el igazán, amikor végre leguríthatom az éltető koffeinadagom. Mondjátok, hogy nem csak én vagyok ezzel így!
A gyerekek előtt egyáltalán nem voltam nagy kávés. Régen az irodában, ahol dolgoztam, mindig csodálkoztam az őrületen, ami a kávészünetet övezte. Mindenki úgy várta a feketéjét, mintha legalábbis az élete múlna rajta. Aztán született két gyermekem, és rájöttem a titokra: a kávé igazából az életerő forrása…
Az első babánál, a nagy délelőtti séták alatt kaptam rá a “láttézgatásra”. Olyan jó volt elkortyolgatni egy-egy finom tejeskávét, amíg a kicsi békésen szunyókált a babakocsiban. Akkor még nem a hatásáért szerettem, inkább egyfajta rituálé volt, amit utána egyre több és több anyukatársammal összejárva gyakoroltunk.
Ez az idill persze csak néhány hónapig tartott, hiszen amint “önjáró” lett a gyermek, a séták dinamikája és úgy önmagában az egész napi rutinunk megváltozott. Az oké, hogy előtte sem aludtam sokat éjszakánként, de most már napközben sem lehetett lábat lógatni, mert a fiatalember már folyamatos figyelmet, szórakoztatást és persze felügyeletet igényelt. Mindemellett pedig ott volt a háztartás, a bevásárlás, sőt néha még egy-egy beeső munka is, nem csoda hát, hogy a napjaink igencsak felpörögtek. Elérkezett az időszak, amikor a reggeli kávémat lefőztem, de csak a kicsi ebéd utáni pihenése alatt jutottam oda, hogy az addigra már dermedt lattémat meg is igyam. Persze egész délelőtt nem értettem, miért vagyok extrém fáradt, szétszórt, miért keresem a gyerek cumiját mindenhol, mikor épp a szájában van, és hasonlók…
Ahogy a gyermekem és energiája nőtt, az én “hajtóerőm” arányosan úgy lett egyre kevesebb. A délelőtti kávéhoz hamarosan betársult egy délutáni is. Sőt néhány hónap után a délutáni “adag” lett csak az igazán fontos. Egy amolyan utolsó lökés, hogy végig tudjam vinni ájulás nélkül az esti nagy fektetős hajrát. A vacsi, fürdetés, mese, ringatás, altatás, háromszor a szobába visszaterelés ugyanis már bőven túlórának számított.
Sokszor éreztem azt a keményebb napokon, hogy tulajdonképpen kávétól kávéig élek. Gyakran a délelőtti fekete elfogyasztása után csak pillantgattam az órámra, hogy mikor “legális” már délutáni kávét inni. Volt olyan is, hogy napi négyszer kávéztam, mert úgy éreztem, csak a koffein tud elég erőt adni egy-egy keményebb “lázas-köhögős-nemalvós” éjszaka után
Az én életemben a kávézás egyfajta szertartás. Az anyaság aprócska ünnepe. A rituálé, az a pár perc, amíg a gépen átfolyik, és szépen a bögrémbe gyűlik a fekete folyadék, ahogy tejhabot készítek hozzá, ahogy ízesítem. Egy nyúlfarknyi kiszakadás az anyaság monotonitásából, egy kis feltöltődés, “énidő”. Az persze már korántsem garantált, hogy meg is tudom inni, vagy fogalmazzunk úgy, hogy ki is tudom élvezni. Hiszen legtöbbször csak felhörpintem a löttyöt, két pult-áttörlés, pelenkacsere, vagy “Jézusom, ne rántsd magadra a szárítót” típusú mentőakció között.
Az évek alatt a kávé szinte egybeforrt a személyemmel. Ha morcos vagy rosszkedvű vagyok, a férjem lefőz egyet, és megpróbáljuk békében elkortyolgatni. Ez nyilván százból egyszer, ha sikerül, de általában már a gesztus is jobb kedvre derít. A városi kávézóban, már akkor nekilátnak készíteni az italomat, amikor meglátnak az ajtóban, ugyanis mindig ugyanazt a lattét iszom. A táplálkozási tanácsadó – aki személyre szabott étrenddel segít, hogy jobb formába lendüljek a két gyerek után – úgy állította össze a menümet, hogy a kávézási szokásaimat is külön figyelembe vette.
A kávézás tényleg függőség, de szerintem nem is a koffein az, ami igazán rabul ejt bennünket, hanem maga a rituálé. A kávézásnak embereket összekovácsoló ereje van, ugyanakkor alkalmat teremt arra is, hogy néhány röpke percre anyaként pihenő üzemmódra váltsunk. Emelem a bögrém a kávéra, ami a legnehezebb éjszakák utáni legnehezebb napokon is segít átsegíteni a megfáradt édesanyákat.
Kapcsolódó cikkeink:
- A szabályok azért vannak, hogy néha megszegjük őket
- Bezzeganyák, kíméljetek!
- A kapucsengőmön ez áll: “Rossz anya”
- Instatökéletes világ vs. valóság
- Anya, te hogy bírtad?
- Úristen, ez tényleg én vagyok?
- Te alszol, én virrasztok – Hol itt az igazság?
Kapcsolódó cikkek
