Bár akik ismernek még azt is el tudnánk képzelni, hogy két fájás között, online megbeszélést tartok. Első pozitívum: kicsi fiam megtette, amit kértem. Úgy döntött, hogy február 23-án érkezik meg hozzánk. Egy szép keddi hajnalon, pontosan 5 óra 30 perckor felébredtem, félkómásan kimentem a mosdóra. Félálomban vettem észre, hogy hoppá – valami nem stimmel. Jé, mintha ez pici vér volna, rózsaszínes. Jé, ez tényleg rózsaszínes, és mintha valami szivárogna is. Megdöbbentem. Semmi jele nem volt.
Előző nap voltam CTG-n, ahol még meg is nyugtattak: “Anyuka, ez a gyerek nem akar kibújni.” Erre tessék. Villany fel, majd a férjem ébresztgetése: “Azt hiszem, megyünk szülni.”
Ezek után gyorsan felhívtam a szülésznőm, aki mondta, hogy várjunk két órát, nézzük meg mi lesz akkor. Akár aludjak vissza. Aludjak? Ki az, aki ilyenkor vissza tud aludni?! Mire leraktam a mobilt, a férjem lefőzte a kávét, amit csendben, egymás mellett ittunk meg. Néha-néha egymásra néztünk, majd megbeszéltük, hogy lehet, hogy ma szülünk. Végül is szép keddi nap van. Eltelt úgy fél óra, majd valamit érezni kezdtem. Megmondom őszintén mindig attól tartottam, hogy nem fogom észrevenni, hogy szülnöm kell. Hogy nem fogom tudni, hogy a fájások azok bizony a szülési fájások. Hát, mindenkit meg kell nyugtassak, akiben kétely van, hogy nem ismeri majd fel a szülés jeleit, megnyugodhat: fogja tudni! Szóval elkezdődött. Néztem az órát. 10 percenként jön. Már tíz perc? Ez nem lehet, nem húsz percesekkel kezdődik? Mintha ezt olvastam volna. Biztos rosszul nézem az órát. Jön a következő fájás. Jé, ez tényleg tíz perc. Egyre erősödnek a fájások.
Jaj, mit is tanultam jógán? Légzés, pozíció, újabb fájás, ez nyolc perc. Na, ez egyre jobb. Most mi legyen? Még csak egy óra telt el. Andi azt mondta, két órát várjak. Jaj, nem várok két órát, felhívom – beszéltem hangosan magamnak, a szőnyegen négykézláb, miközben előre, hátra mozogtam, mély levegőket véve. 6:30. Andi mondja, hogy szépen-lassan menjünk be, nézzünk rám, hisz folyik valami, fájások is vannak már. Oké, megyünk, hamarosan, csak összepakolunk. Ugyanis, természetesen nem volt minden összekészítve. Így hát, két fájás között mindent megcsináltam, amit kellett: fürdés, hajmosás, borotválkozás. A férjem addig pakolászott, összeszedett mindent, ami hiányzott.
8.30 Végre elindulhatunk. Jaj, dehogy. Nincs pelenka. Azt még venni kell. És ennivalónk sincs. Azt is venni kell. Az első szülés hosszú – azt mondják, éhen ne halljunk! Így hát gyors megállás még a drogériánál és az élelmiszerboltnál. Na, most már mindenünk megvan. Megyünk. Mintha egyre sűrűbb lenne. Megint egy. De csak 5 perc telt el. Még nem jöhet fájás – gondolom magamban. És megint egy. Ránézek a férjemre és csodálkozva kérdezem: Létezik, hogy beléptünk az 5 perces szakaszba? Nézzük tovább az órát, már közösen. Ez öt perc. Második pozitívum: gyorsak vagyunk
9:30. Megérkeztünk a kórházba. Bevisznek egy szobába, ahol az ügyeletes orvos megvizsgál. Na, itt szülés lesz – mondja. Mondtak szakszavakat, meg tágulási méretet, de én csak annyit értettem meg, hogy: ma szülünk. Ma meglesz Benedek. Hihetetlen. Február 23. Végül is nem rossz dátum, mind a hárman februáriak leszünk. Hurrá! Ügyeletes szülésznő átkísér a szülőszobába, mondja, hogy szólnak a férjemnek, a szülésznőmnek, és az orvosomnak. De addig is helyezkedjek el, nyugodjak meg. Ha bármi segítség kell, szóljak. Egy öt perc egyedül. Nagy csend. Kavarognak a gondolatok a fejemben. Ma tényleg szülünk. Most kezd bennem tudatosulni, nincs visszaút. Ma anya leszek. Végérvényesen.
Megjön a férjem. Pici döbbenet van az arcán. Úgy volt vele, hogy órákat kell majd várnia, mire szülőszobára kerülünk. Épphogy elhelyezkedett, és már szóltak, hogy “Apuka jöjjön, szülünk.” Apuka persze rohan, átöltözés és már ott is van nálam. Fogja a kezem. A fájások egyre erősebbek, elsőnek egy kis pánik tör rám: Jaj, elfelejtettem, hogyan kell lélegezni. Jön a következő fájás. Ösztönösen veszem fel az a helyzetet, amiben jó nekem. És lélegzünk, együtt, közösen. Két fájás között megbeszéljük, hogy szülünk, hogy szülők leszünk.
Képünk illusztráció
11:00 körül megjön Andi a szülésznőm. Előkészít, intézkedik, megnézi, hogyan állunk. Már három ujjnyi. Ötnél már jók vagyunk. Andi javasolja, hogy üljek kádba, a meleg víz segít. Nem gondoltam, hogy kádba ülök vajúdás közben, de legyen. Picit fura. Én meztelenül ülök a kádban, mellettem a férjem és a szülésznőm. Fél órát ülünk így közösen. Kedélyesen elbeszélgetünk, nevetünk, néha én félbeszakítom egy-egy fájással, majd megjön Fekete doktor az orvosom. Lassan rám nézne. Kiszállunk, felöltözöm, megvizsgál. Jól haladunk, mondja, háromra megleszünk. Háromra? Ilyen hamar? – csodálkozom.
Harmadik pozitívum: megfelelő környezet, tökéletes segítség van mellettem. Onnantól kezdve négyen voltunk. Fájások jönnek, egyre erősebbek. Meg módosulnak. Kezd jönni a kakilós fájás (én csak így hívom). Az a jó – mondja Andi. Az jelzi, hogy lassan a kitolási szakaszba érünk. És igen, szépen-lassan eljött az idő.
Egyre jobban csak magunkra koncentrálok. Nagyon furcsa érzés. Kicsit olyan, mintha bedrogoztak volna. Nem értek meg mindent, csak magamra, Benedekre és a fájásokra összpontosítok. Hú, nagyon fáj. Nem tudok egyszerre mindenre koncentrálni. Mondják, hogy tartsam bent a levegőt, nyomjak lefelé erősen, fogjam közben a lábam, meg hajtsam előre a fejem. De nem megy. Rövidek a fájások és nem is olyan erősek.
Andi segít, masszírozza a gátam is, folyamatosan. Újabb fájás. Gyerünk, összpontosíts! – mondom magamban. De nem sikerül. Kiborulok. Úgy érzem, nem tudom megszülni Benedeket. De igen! – mondja Fekete doktor. Nincs más választás! A feje már itt van! Nincs más lehetőség, ki kell nyomjuk! Segít. Kapok egy kis oxitocint. Végre rendesen jönnek a fájások, és picit hosszabbak. Akkor gyerünk, nyomjuk! Fekete doktor nyomja a hasam, a férjem fogja a kezem és a fejem, Andi segít a másik oldalon, én meg koncentráltan nyomok. Ezt csináljuk egy párszor. Hú, ez jó volt, még két ilyen és megvagyunk – mondják. Még kettő? Jaj, egyszer csak vége lesz, nyugtatgatom magam. Újabb fájás, újabb csapatmunka. És újabb fájás és újabb csapatmunka. És kint a feje! És kijött! Megszületett és felsír.
Negyedik pozitívum: megszületett – ahogy Fekete doktor mondta – három körül. Pontosan 15:15-kor. Az első gondolatom megmondom őszintén az volt, hogy jaj, de jó, nem lesz több fájdalom! A mellkasomra rakják. Elhallgat, szuszog. Mellettem a férjem, akinek a szemében piciny könnyeket látok. Megható pillanat, olyan emlék, amit sosem felejtek el. A férjem elvágja a köldökzsinórt. Egy pici idő után elviszik Benedeket lemérni, megvizsgálni és felöltöztetni. Nézem, ahogy vizsgálják. Most kezdek magamhoz térni. Megkérdezem: Minden rendben? Jön a válasz: tökéletes baba, mindene megvan. Megkönnyebbülök, és elsírom magam. Ötödik pozitívum: egy gyönyörű, 53 centiméter, 2820 grammos fiúcskát hoztunk a világra.
Boldog vagyok. Mert olyan szülésem lehetett, amire vágytam. Mert ott volt velem a férjem. Mert Andi olyan sokat segített és odafigyelt rám. Mert az orvosom akkor biztatott és segített, amikor kellett. Mert együtt szültünk. Együtt szültünk mind a négyen. Egy piciny szülőszobában, egy célért küzdve, egy csapat voltunk.
Kapcsolódó cikkeink szülés témában:
- “Elrepült” az a tizenegynéhány vajúdással töltött óra
- Azt hittük, eltörött a válla szülés közben
- A férjem megérezte, hogy szülni fogok
Kapcsolódó cikkek
