“Rengeteget formálódtam általuk”
Kiss Virág párja, Attila
Attila (43), Bence (12) és Dorka (18)
Annyi aggodalommal és nehézséggel teli a gyerekkor: a sok átvirrasztott éjszaka, a betegségek, kórház, az állandó aggodalmak, hogy esznek-e, megfelelően, hogy fejlődnek-e… Mielőtt megszülettek a gyerekeim, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy felelősséggel jár az apaság. Hogy ilyen súllyal nehezedik rám a tudat, hogy innentől nekem kell gondoskodni róluk, és rendben legyenek minden téren. Talán ezért is viaskodik bennem kezdetektől az érzés, hogy jól csinálom-e a dolgokat, tudok-e jó lenni ebben a műfajban.
Mindig olyan apa voltam, aki nem válogatott a feladatok között, semmi alól nem húztam ki magam. Kivéve a pelenkacserét, amit azért időnként igyekeztem lepasszolni.
Tudom, hogy én sem vagyok egyszerű eset, de szerintem rengeteget formálódtam általuk. Türelmesebb lettem, már nem idegesítem fel magam annyi mindenen, mint amikor picik voltak.
Persze még most is nagyon fel tudnak húzni, különösen akkor, ha nem tartják tiszteletben a tisztasággal és renddel kapcsolatos kéréseimet. Azt hiszem, engem csak egyetlen dolog tud igazán kiborítani, amikor káoszt csinálnak, és nekünk kell összepakolni utánuk. Amikor lustaságból huszonhat poharat és harminckét tányért halmoznak fel a konyhában, mert majd a mosogatógép (meg mi) úgyis elmossuk – na ezen tudok legjobban bepöccenni.
Amikor kicsik voltak, akkor meg azért voltam ideges, ha valami bajuk esett, vagy betegek voltak. Amikor agyrázkódása lett a lányomnak, és nem volt orvos, aki megvizsgálja, körbe-körbe rohangáltam a klinikán, hogy kerítsek valakit. Teljesen megőrültem.
Azon viszont bármikor elérzékenyülök, ha – nagy ritkán – hozzám bújnak és megölelhetem őket.
A fiam sok mindenben hasonlít rám, ő is introvertált, keveset beszélő személyiség, imádja a számítógépes játékokat, mint én; a lányom meg a humoromat örökölte tőlem. Vicces, amikor ugyanazokon a poénokon nevetünk a gyerekeimmel, a feleségem meg nem érti, hogy tudunk ezeken a kisded vicceken nevetni.
Sok mindent szeretnék a gyerekeimnek megmutatni a világból, például igyekszem nekik megtanítani, hogy a kétkezi munka és az önálló problémamegoldás milyen fontos. Hogy ne kelljen például egy kerékcsere miatt szerelőhöz rohanni. Szóval mindig be akarom őket vonni a gyakorlati teendőkbe, de úgy tűnik, nem nagyon érdekli őket. Én azért próbálkozom rendületlenül.
Úgy akarom őket útjukra bocsájtani, hogy képesek legyenek kiállni önmagukért. Sajnos én ezt nagyon későn tanultam meg, és szeretném, ha ebben ügyesebbek lennének. De a legfontosabb, hogy boldog, önálló emberek legyenek, akiknek nem kell másokra támaszkodniuk.
Gyermektelen önmagamnak azt üzenném, hogy használjak ki minden percet a feleségemmel, mert egy darabig jóval kevesebb időnk lesz egymásra.
“A makacsságát tőlem örökölte”
Bagaméri Viki párja, Vittorio
Vittorio (45) és Tommy (8)
„Gyakran hallottam másoktól, akik előttem lettek apák, hogy ez semmihez sem fogható, szavakkal szinte le sem írható érzés, de akkor még nem vettem ezt annyira komolyan. Tökéletesnek éreztük az életünket gyerek nélkül is, aztán szülők lettünk… A kisfiunk döbbentett rá arra, hogy ő kellett hozzá, hogy tényleg az legyen!
Amíg kisebb volt, szívesen fürdettem vagy etettem, de bevallom őszintén, a pelenkacserére nem tudtam rávenni magam. Főzni nagyon szeretek, és állítólag jól is megy, ezt mindig szívesen átvállalom az itthoni teendők közül. A közös evések mellett az autóversenyzős játék és a foci az, ami az én „asztalom”, ezek azonban néha heves vitákba torkollanak, mert Tommy nem tud veszíteni, és a legszebb góljaimat is képes érvénytelennek nyilvánítani csak azért, hogy ne előzzem meg. Szerencsére nem komolyan veszünk össze ezen sem, bár egy külső szemlélőnek úgy tűnhet. A makacsságát, energikusságát szerintem tőlem örökölte, de külsőre is nagyon hasonlítunk: már amikor megszületett, úgy adta a kezembe a szülésznő a kék takaróba bugyolált kis csomagot, hogy „apuka, meghoztam a fénymásolatát!” – nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem voltam mérhetetlenül büszke!
“Sokkal érzékenyebb lettem”
Szőke Anna párja, Barna
Barna és gyermekei
Amikor apa lettem, nagyjából tudtam mire számíthatok. Sokáig készültünk a dologra, így nagy meglepetések nem voltak. Amit már így visszanézve vettem észre, és utólag raktam össze, hogy ez is az apaság miatt alakult ki, az az, hogy sokkal, de sokkal érzékenyebb lettem. Például régen gond nélkül néztem híradót vagy horrorfilmeket, ma már nem bírom ezeket. Ha gyerekek is érintve vannak, attól egyenesen kiborulok. De már az is elég, ha csak egy szimpla sorozatban rossz történik egy gyerek karakterrel…
Bármit megcsinálok a gyerekek körül. Egyedül az borít ki, hogy a nagyobbiknak mostanában mozognak a fogai, tekergeti meg húzgálja őket, és kér, hogy segítsek benne. Na, ez nekem túl sok!
Az is nehéz, amikor hiába magyarázok el nekik valamit ezerszer – ráadásul a saját érdekükben –, mégis megcsinálják a hülyeséget.
A külső jegyeikben abszolút rám hasonlítanak. Örökölték a hajam és szemem színét, a kicsi ráadásul teljesen úgy néz ki, mint én gyerekként. Ők is szeretnek lustálkodni, nagyon jókat tudunk együtt filmezni, már sikerült bevonni őket a kaland- és fantasyfilmek iránti rajongásomba is. Nekik is nagy, érző szívük van, mint nekem. Ráadásul örökölték a kreativitásomat; egyikük legóban alkot elképesztőeket, másikuk pedig nagyon muzikális és rajzolni is szeret.
Az apaságban talán az a legnehezebb, hogy feladd saját magad, és átállj az egyéni vagy páros módból apamódba, és hátrhagyd azt az életmódot, amit előtte éltél. Na meg persze a felelősség, ami az emberre szakad. Hogy el kell látni, életben kell tartani őket, vigyázni rájuk, és megpróbálni a megfelelő útra terelni, majd ott is tartani őket. Az egy dolog, hogy jó emberek lesznek, de azt is szeretném, ha sikeresek lennének.
Imádom, hogy amikor összetalálkozunk, odafutnak, megölelnek. A másik kedvencem, amikor együtt kitalálunk valamit, és azt közösen megcsináljuk. Illetve az, amikor felismerem egy-egy pillanatban azt, hogy mekkorát fejlődtek.
Most, hogy ők vannak, meg kellett tanulnom változni, és már más emberként élni az életet. Rá kellett jönnöm, hogy egy apa már egészen máshogy látja a világot. Megtanultam, hogy a gyerekek mellett nincs olyan, hogy tiszta autó. És hogy majdnem a legalacsonyabb hangerőn is kiválóan lehet tévét nézni (csak véletlenül se ébresszem fel őket).
Szívesen bebizonyítanám nekik, hogy a lányok valójában nem is annyira rossz teremtmények, mint ahogy azt ők jelen pillanatban gondolják. És azt, hogy milyen szép és különleges dolog a természet.
Olyan apa szeretnék lenni, aki egy jó barát, egyben támasz is.
Hogy mit üzennék magamnak „azelőttre”? Csak magánintézményben engedd szülni a feleségedet! És hogy nem kell félni, a krupp nem olyan vészes, mint elsőre tűnik. Na meg persze a jól bevált: türelem!
Azt kívánom nekik, hogy legyenek jó testvérek. Szeressék egymást, tartsanak össze! Ne bántsanak másokat! Legyenek kitartóak, kíváncsiak, bátrak és ne féljenek néha pofára esni!
“Régen nem gondoltam volna, hogy vannak, akikért a falon is átmegyek”
Kempf Zita párja, Marci
Marci (43), és legkisebb fia, Milos (3)
Mielőtt apává váltam, nem számítottam rá, hogy ennyire szórakoztató lesz.
Mindent megcsinálok körülöttük, bár körmöt vágni nem szeretek.
Mindhárom gyerekem mással képes kiborítani. De leginkább azzal, ha valami veszélyesbe kezdenek, és nem állnak le, ha szólok nekik. Ilyenkor elég ideges tudok lenni.
Abban hasonlítanak rám, hogy jó testvérek. Én is jó viszonyban vagyok az öcsémmel, számíthatunk egymásra, és a gyerekeim is a testvéreikre. De a szemem színe is öröklődött, és naná, hogy a fiaim is fradisták lettek!
A legnehezebb? Hogy az apák sorsa a lemondás. Sosem enyém az utolsó falat csoki, az utolsó gól. És rengeteg időt töltök azzal, hogy valamelyik gyerekemre várok.
A kedvenc pillanataim azok, amikor valamelyikkel összenevetünk egy olyan dolgon, ami a mi viccünk.
Régen nem gondoltam volna, hogy vannak, akikért a falon is átmegyek, ha kell. Ma már tudom.
Legszívesebben mindent megmutatnék nekik a világból – átjáróháztól a zsákutcáig. Azt, hogy milyen színes a világ, és milyen jó benne élni.
Kiegyensúlyozott apa szeretnék lenni, akinél a szeretet és a keretek is jelen vannak. A gyerekeim visszajelzései alapján elég jól sikerül is.
Gyermektelen önmagamnak azt üzenném: Jó, hogy fiatalon leszel apa!
Az útravalóm számukra ez lenne: Éljenek szenvedéllyel, törődjenek másokkal és segítsék mindig egymást.
“Szeretnék menő apa lenni”
Spira Eszter párja, Miki
Miki, Beni (12), Sári (9), Leó és Ruben (2)
Mielőtt apává váltam, nem számítottam rá, hogy ennyire nagy felelősség lesz. És hogy a gondoskodási ösztön automatikusan kialakul. Hogy ennyire szeretni fogom őket, és ezáltal minden gondolatomban ott vannak lesznek. És arra, hogy ők lesznek az első helyen…
Segítek nekik, ha kell. Nem pakolok el utánuk, nem mosok és nem főzök rájuk. Néhány különórára elviszem őket, ha Eszter nem ér rá, de a legszívesebben játszom velük. A kedvencem a legózás és a playmobilozás. A mai napig szeretek legózni, így alig vártam, hogy olyan korba lépjenek a gyerekeim, hogy legyen okom ilyen játékokat vásárolni.
Azzal azért kiborítanak, ha nyúznak. És azzal, ha bántják egymást.
Hogy mi a legnehezebb nekem az apaságban? Eljátszani a kemény szülőt. Szigorúnak lenni, leszidni őket. Nálunk a „rossz zsaru” szerep ezért inkább Eszteré.
A kedvenc pillanataim… az együtt töltött idő. A hasznos idő. A közös programok. Az utazások és a játék a gyerekszobában.
Szívem szerint mindent megmutatnék nekik a világból. Azt, hogy az igazán fontos dolgok nem csak szépek. Vannak nehézségek is. Legyen meg itthon a védett burok, de úgy, hogy közben azért a kinti világban is helyt tudjanak állni.
Szeretnék menő apa lenni. Olyan, akire fel tudnak nézni, de nem tartanak tőle. Akihez mindig tudnak fordulni.
És hogy én mit tanultam tőlük? Türelmet, türelmet és türelmet. És azt, hogy alvás nélkül is van élet.
A gyermektelen önmagamnak azt üzenném: nyugodtan vágj bele! Hiszen lesz egy csodás anyjuk is a gyerekeknek, akire mindig számíthatsz, és ők is. A félelmeid nem alaptalanok, de a gyerekekkel együtt fog minden a helyére kerülni.
Kapcsolódó cikkek
