A gyerekek egy része izgalmas kihívásként tekint rá, míg másokat szorongással tölt el a gondolat, hogy egyedül tegyék meg az iskolába vezető utat.
Amikor az önállóság kérdése felmerül, akkor hajlamosak vagyunk nosztalgiázva visszaemlékezni a hetvenes-nyolcvanas évekre, amikor a szüleink papírszalvétába csapták a májkrémes kenyeret, nyakunkba akasztották a lakáskulcsot, és már első osztályban egyedül mehettünk az iskolába.
Valóban ilyen idilli könnyedséggel váltunk önállóvá mindannyian?
Biztos vagyok abban, hogy akkoriban is bőven leselkedtek ránk veszélyek, és abban is, hogy sokunknak okozott szorongást 6 évesen még egy 10-15 perces önálló séta is a suliba.
Önállóan utazik a gyerek az iskolába
Idén ősszel fontos mérföldkőhöz érkeztünk. A fiam ötödik osztályos lett, és ezzel elérkezettnek láttam az időt arra is, hogy nagyobb önállóságot kapjon minden téren. Ennek egyik hangsúlyos pontja pedig az önálló utazás kérdése volt, hiszen egy, a lakóhelyünktől 30 km-re lévő iskolába jár, a városba érve pedig villamosra is fel kell szállnia.
Korábban az apukája vitte autóval, de miután összeült a családi kupaktanács, felmerült annak a lehetősége, hogy mindketten tömegközlekedésre váltanak.
Természetesen még egy ilyen nagy horderejű dolog esetében sem kötelező, hogy az életkorhoz vagy az iskolai osztályhoz kössük a döntésünket, hiszen sok tényező befolyásolja azt, hogy mikortól kaphat nagyobb autonómiát gyermekünk. Ezeket pedig nekünk, szülőknek kell mérlegelnünk.
A mi esetünkben a gyermekem egész egyszerűen most lett érett arra, hogy ezzel a feladattal felelősségteljesen megbirkózzon, és hogy a felmerülő nehézségeket meg tudja oldani. És nem utolsó sorban ő is nyitottan és szorongás nélkül fogadta az ötletünket, amikor először felvetettük az önálló utazás lehetőségét neki.
De mi mindent érdemes átgondolni, mielőtt a gyermek utazásáról döntünk?
Hol és mekkora távot kell megtennie?
Nagyon nem mindegy, hogy a lakóhelyén belül csak pár buszmegállónyi út vár rá, vagy messzebbre kell utaznia; esetleg egy nagyobb városban akár többször is át kell szállnia, veszélyes kereszteződéseken kell gyalogosan áthaladnia, hogy eljuthasson az iskolába.
Lesz-e segítsége?
Nagy könnyebbség lehet, ha az útvonalon testvér vagy nagyobb iskolatárs is kíséri a gyerkőcöt. Kis településen sokszor a buszsofőrt is ismerik a szülők, így nyugodtabban engednek el akár kisebb gyermekeket is egyedül.
Tudja-e a nevét, címét, a szülők, mozgósítható rokonok elérhetőségét?
Tudja-e a telefont használni stresszhelyzetben is? Fel tudja-e mérni, hogy kitől kérhet segítséget?
Megfelelően tud-e tájékozódni?
Ha távolabbi városba kell ingáznia, ott is jól kiismeri-e magát, és magabiztosan eltalál-e az iskolába?
Be tudja-e jól osztani az idejét?
Kellően tájékozott-e az időben? Beér-e időben az iskolába önállóan? Tud-e alkalmazkodni a busz, vonat indulási idejéhez?
Tisztában van-e a biztonságos közlekedés szabályaival?
Szabályosan használja-e a zebrát, ismeri-e a közlekedési táblákat és lámpákat? Képes-e kellő fegyelmezettséggel felmérni a veszélyes közlekedési szituációkat?
Meg tud-e birkózni önállóan a váratlan helyzetekkel is?
Leáll a villamosközlekedés, pótlóbuszra kell szállni, de az nem viszi el a megszokott végállomásig – ez csak egy, a felmerülő nehézségek közül. Egy izgulós, pánikolós gyermek akár idősebb korban sem feltétlenül kész arra, hogy a váratlan helyzetekben jól reagáljon, márpedig a közlekedésben jócskán akadhatnak ilyen szituációk. Lesz-e minden helyzetre forgatókönyve?
Magabiztosan tud-e viselkedni?
Ha idegenek megszólítják, valaki rossz szándékkal közeledik felé, fel tudja-e mérni? Megtanítottuk-e neki, hogy melyek a veszélyes szituációk, és hogy miként kell nemet mondani, vagy kilépni ezekből? (pl. ha egy idegen felajánlja, hogy beszállhat a kocsijába)
Megvan-e bennünk a bizalom?
Szerintem, ez az az egyik legfontosabb dolog, amit érdemes magunkban tisztázni. Elhisszük-e saját gyermekünkről, hogy okosan, felkészülten tudja ezt a feladatot teljesíteni? Megvan-e irányában a bizalom?
Sok esetben ugyanis – tapasztalataim szerint – az önállóságra való törekvés épp ezen a ponton bicsaklik meg.
Én így készítettem fel a gyermekem az önálló utazásra
Még mielőtt mély vízbe dobnánk a gyereket, apránként készítsük fel az önálló utazásra. Bizonyosodjunk meg róla, hogy a közvetlen környezetében jól tud-e tájékozódni, magabiztosan és a közlekedési szabályokat betartva közlekedik-e, és bízzuk meg kisebb feladatokkal is.
Menjen el önállóan a barátokhoz, játszótérre és küldjük el a boltba, postára. Itt az önálló pénzkezelést is gyakorolhatja egy picit.
Miután a fiam viszonylag jól feltalálta magát helyben, belefogtunk a nagyobb feladatba, és még a nyári szünetben többször végigmentünk a tervezett kb. 33 km-es útvonalon: átbeszéltük a közlekedési szabályokat, megmutattam a veszélyesebb részeket, és hogy ott mire figyeljen mindig. Természetesen megtanultuk a buszmenetrend használatát, a fontosabb jelzéseket és információk értelmezését.
A villamosközlekedés szabályaira külön kitértünk (Hányadik megállóban kell leszállni? Hol és mikor kell jelezni? Hogy óvjuk meg az értékeinket?)
És persze megkapta élete első mobiltelefonját – nem azért, hogy állandóan ellenőrizgessük, hogy merre jár, hanem mert nagyobb biztonságban érzi magát zsebében a telefonnal.
Ezt követően az első iskolai héten már élesben is teszteltük az utazást. Szakaszokra bontottuk a teljes utat, és az adott szakaszt egyedül tette meg (én jócskán mögötte haladva kísértem), így önállóan kellett döntéseket hoznia. Alig egy hét alatt belerázódott a dologba, és ekkor már ő maga kérte, hogy hadd menjen egyedül.
Őszinte leszek: nagyon különleges, sok beszélgetéssel, bolondozással (és aggodalommal) teli élmény volt ez az időszak mindkettőnknek, amit még most is gyakran emlegetünk.
Voltak és lesznek is kisebb-nagyobb zökkenők, de jó látni, hogy – minden félelmem ellenére – jól megoldotta ezeket is, és készen áll arra, hogy az élet más területein is egyedül boldoguljon.
Nyitókép: Getty Images (a kép csak illusztráció)
Kapcsolódó cikkek
