Ugye az a történet mindenkinek megvan, ami úgy kezdődik, hogy “csak egy percre fordultam el, miközben a gyerek…”?
Megvan ugye? Még nem? Akkor viszont garantálom, hogy meglesz.
Mert ez bizony mindenkivel előfordul.
Fejre esik, magára rántja, szájába veszi, belenyúl… a lista végtelen, pedig tényleg annyira figyelünk, tényleg épp csak addig fordítjuk el a fejünket, amíg megkavarjuk a főzeléket, és erre tessék!
Hogy miért kell erről beszélnünk?
Egyrészt azért, mert muszáj a lehető leggyerekbiztosabbá varázsolnod a lakást, ugyanis ezek a kis négykézlábon mászkeráló örökmozgók tényleg képesek kis híján kinyírni magukat. Azt hiszed, viccelek, de sajnos nem. Amíg még pici, és folyton az ágyában fekszik, nem megy semerre, de te minden nap azt kívánod, bárcsak elindulna már, na, akkor még fogalmad sincs, mi vár rád, mikor egyszer tényleg beindul!
Megtalálja az eldugott tisztítószereket és mérgeket, kinyitja a gyerekbiztos kupakokat, megkóstolja a vízkőoldót, és magára rántja a polcot. Áramban turkál, és nem csak az ujjával, hanem fémtárgyakkal is, mintha biztosra akarna menni. Mikor épp nem magát próbálja kinyírni, akkor téged is megpróbál majd hatástalanítani. Legalább kétszer megpróbálja kiszúrni a szemed, és egyszer a dobhártyádat. Most megint azt hiszed, viccelek, pedig esküszöm, hogy nem. Nekem mindkét gyerekem többször felsértette a szaruhártyámat, és az egyik egy kínai fejmasszírozóval konkrétan átszúrta a dobhártyámat. Nem kicsit. Vér folyt a fülemből! Kicsit sem néztek rám furcsán a fülészeten, mikor kérdezték, hogy történt, és én elmeséltem, hogy a kétévesnek nagyon tetszett a fejmasszírozó és nagyon meg akarta fogni, és mivel épp az ölemben ült, nem gondoltam, hogy nagy baj lehet. Egy pillanatra fordultam csupán oldalra, de ez pont elég volt neki arra, hogy egy jól irányzott mozdulattal átdöfje a dobhártyámat. “Igen doktor úr, ez így történt, és nem, nem ittam alkoholt, pedig most kifejezetten jól esne. Miért, egyébként itt adnak?!”
Na, szóval elkalandoztam kissé. Ott tartottam, hogy muszáj veszélytelenítened a lakást. Ha van lépcső, igenis kell az a kutyaajtószerű borzalom, különben leesik. A csücsköket nagyon ronda fejbeütés elleni izéékkel kell lefedned. Igen, ronda lesz a lakásod. Ez van. A fiókokra gyerekzárat kell raknod. Igen, ez azt jelenti, hogy időnként nem fogsz tudni időben hozzáférni a csokoládéhoz. A mérgeket magasra kell pakolnod, és egy pillanatra sem hagyhatod őket elérhető magasságban. Addig sem, amíg használod őket. A konnektorokba konnerktorvédőket kell tenned, a csúszós, kemény köves felületekre vastag, puha szőnyeget. A lakás átalakul, mert a gyerek átvette felette (is) az uralmat, de ne bánd, mert megéri. Inkább legyen csúnya minden, mint hogy kétségbeesve kelljen szaladni az ügyeletre!
Na, de ha ez mind megtörtént, és a lakás már felismerhetetlen, akkor sem dőlhetsz hátra, és itt jön a mondandóm második fele.
Egyszerűen megtörténik. Leesik, beveri, belenyúl vagy belenyal. A lényeg, hogy jobb, ha felkészülsz rá, hogy lesz ilyen, és ezt el kell nézned magadnak. Ha szerencsés vagy, és támogató emberek vesznek körül, csak te fogod utálni magad, de mindenki más majd igyekezni fog megnyugtatni, hogy ez bárkivel előfordulhatott volna, és ne aggódj. A gyerek azonnal megölel, és egy percig sem fog téged okolni.
Ha viszont a pechesebbek közé tartozol, akkor sajnos lesz néhány olyan ember körülötted – jobb esetben nem a családban, csak mondjuk az ügyeleten – aki megjegyzéseket tesz majd rád, és kétségbe vonja, hogy alkalmas vagy szülőnek.
Elhangozhat a “velem ez sosem fordult elő”, a “hogy lehettél ennyire figyelmetlen?!” és a “megmondtam előre” is, de tudnod kell, hogy nincs igazuk.
Tegyél meg mindent, hogy megelőzd a bajt, de ha egyszer mégis beleiszik/ beleeszik/ lerántja/ ráesik/ legurul, akkor tudd, hogy velem is megtörtént! Sőt az én anyukámmal is, és az ő anyukájával is! Ugyanis csak az nem hibázik soha, aki nem csinál semmit.
Kapcsolódó cikkek
