Első gyermekes édesanyaként – pláne mivel a kisfiam komplikációkkal született – elképesztően óvtam-védtem a babámat, alig engedtem ki a kezemből. Minden percben azon aggódtam, hogy rendben legyenek vele a dolgok – egyen eleget, a pelus tartalma megfelelő legyen, vegyen levegőt alvás közben, legyen elég meleg a szobájában, de ne legyen túl melege, fejlődjön megfelelő ütemben, emelje a fejét, kússzon, másszon, ne köhögjön, ne fázzon meg… Nem is tudom, mi lett volna velem, ha az első lázas betegséget még egészen csöpp korában éljük meg. Talán a végén én kötöttem volna ki kórházban a stressz miatt! Szerencsére több mint egy éven keresztül elkerülték a komolyabb kórságok. Hozzáteszem: így is volt elég bajunk a hasfájással és a fogzással.
Ahogy átléptük az egyéves kort, onnantól kezdve mintha ránk borult volna egy betegségekkel teli vödör. A “rutin” persze hoz egyfajta nyugodtabb hozzáállást, némi magabiztosságot, az első alkalommal azonban ennek nyoma sem volt – kisfiam első lázzal járó megbetegedését sosem fogom elfelejteni és valószínűleg a gyerekorvosunk sem.
Mivel gyermekünk amúgy is egy elég nyűgös típus volt, eleinte nem is tulajdonítottam jelentőséget a fokozott nyugtalanságnak és bújósságnak. Hurciztam, dödöjgettem őt, mesekönyveztünk. Nem éreztem, hogy bármi probléma lenne. Aztán mikor a délutáni alvás után kiemeltem a kiságyból, éreztem, baj van. Az a pici test forró volt! Először naivan azt gondoltam, biztos csak túl melege volt a takaró alatt, de a pelenkázásnál történő hőmérőzés ennek ellenkezőjét igazolta. A gyerek bizony lázas! Hűha! Na, ilyen még nem volt. Hívtam a férjemet: apa, helyzet van, lázas a gyerek! Hívtam a gyerekorvost, aki nem vette fel. Hívtam még vagy kétszázszor. Közben őrült üzenetváltás anyámmal, sógornőmmel: ilyenkor mégis mit kell csinálni?
- Kapcsolódó: Első láz a babánál – Mit tehet a szülő?
Végre nagy nehezen sikerült elérnem a gyerekorvost. Könnyeimmel küzdve panaszoltam el: bágyadt, 38,9 fokos láza van és fogalmam sincs, mi baja lehet. Jöjjön ki, nézze meg! Segítség! Esze ágába sem volt kijönni a doktornőnek, s mivel már jóval a rendelési idő után jártunk, így én sem tudtam bevinni hozzá a gyereket. Abban maradtunk, hogy figyelem a kicsi hőmérsékletét, gondoskodok a folyadékpótlásról, és ha kell, veszek egy langyos fürdőt vele. Így is tettem. Az egész délutánt nagyjából mozdulatlanul, összebújva, Bogyó és Babócát bámulva töltöttem az elesett kicsivel, aki mindeközben néha el-elszundított.
Eljött az este és a helyzet egyáltalán nem javult. Sőt! A láza 39 fok fölé emelkedett. Újra hívogatni kezdtem a gyerekorvost, mert valami belül nem hagyott nyugodni. Rettentően féltettem a kisfiamat. A doktornő nyugtatott, javasolta, hogy elalvás előtt adjunk neki egy kevés lázcsillapítót, és másnap vigyük be a rendelésre. Fel voltam háborodva! Most tényleg ennyi?! Akkor és ott úgy éreztem, hogy megtagadták tőlünk a segítséget. Magunkra maradtunk a bajban. Persze így visszatekintve már tudom: valóban nem volt mit tenni. Fortyogtam még egy kicsit: “Micsoda szakember az ilyen?!” “Kihez forduljon az ember effajta krízishelyzetben, ha még a gyerekorvos sem tud használható tanácsot adni?”
Mivel nem volt otthon lázcsillapító, el kellett szalasztani az Embert gyorsan az ügyeletes patikába. Addig én még egyszer beültem a kicsivel a langyos – inkább hűvös – vízbe, de mivel nem igazán értékelte a csöpp, hamar ki is másztunk a kádból. A szirup beadása után kissé lejjebb ment a testhőmérséklete, de én azért ott gubbasztottam az ágya mellett, fél percenként birizgáltam az alvó gyereket a homlokhőmérővel.
A lázcsillapító nem sokáig hatott, és a kicsi hamarosan sírva ébresztett. Azt sem tudtam, hol vagyok. Arcom a rácsokra gyűrődve. Elnyomott az álom őrködés közben. A kisfiam láza ekkor 39,9 fok volt. Eluralkodott rajtam a pánik. Ismét hűtőfürdő. Majd miután letelt a négy óra, adtunk a gyereknek még egy adag lázcsillapítót. Úgy tűnt, a lázcsillapító szirup csak viszonylag rövid ideig segít – a kicsi láza újra és újra az egekbe szökött. Eluralkodott a tehetetlenség érzés rajtam. Ez volt életem egyik leghosszabb éjszakája.
Másnap elsőnek értünk az orvosi rendelőbe, egyenest az elkülönítőbe mentünk. A doktornő megvizsgálta a folyamatosan ordító kicsit, majd megállapította, hogy valószínűleg az úgynevezett három napos lázzal állunk szemben. A titokzatos kór nevének megfelelően három nap magas lázból áll, utána testszerte kiütések jelentkeznek, majd a gyerek – szinte varázsütésre – meggyógyul. El voltam hűlve. Soha életemben nem hallottam még ilyet! Kaptunk még két fajta lázcsillapítót – egy kúpot és egy másik hatóanyaggal dolgozó szirupot. Az utasítás szerint ezeket felváltva használva kellett lejjebb húzni a kicsi testhőjét.
- Kapcsolódó: Ez az ajánlás a lázcsillapításról
Borogattunk, ringattunk, lázcsillapítót adagoltunk, szeretgettünk, folyamatosan lázat mértünk, mesét néztünk, gubbasztottunk, virrasztottunk és leginkább – a diagnózis ellenére is – folyamatosan aggódtunk a mi kis pici fiúnkért.
A negyedik nap reggelén arra ébredtem a kiságy mellé rögtönzött, ultrakomfortos, habitapi ágyamban, hogy kicsi gyermekem vigyorogva rángatja az ágyrácsot, hogy kijusson hozzám. Odabújt, magamhoz öleltem, éreztem, láztalan. Édes volt, puha, mosolygós. Akkor és ott megköszöntem a mindenségnek, hogy meggyógyult az én drágám. Pelenkázáskor észrevettük: apró kis testét valóban ellepték a kiütések, de ezek pár napon belül végül maguktól eltűntek.
Azóta végigcsináltunk számtalan megfázást, orrszívást, éjszakákon keresztül tartó ringatást, kruppos inhalálást, kéz-láb-szájfájást, hasmenést, hányást, esést, orrvérzést… A szülői lét gyorstalpalóján férjemmel magunkba szívtuk az alapszintű gyógyszerész, ápolói, elsősegély-nyújtási ismereteket. (Jelzem: a félrenyelt müzli is sok mindenre megtanít.) Természetesen egy bombabiztos házipatikára is szert tettünk az elmúlt négy évben. Úgyhogy kétgyermekes szülőként most már magabiztosan álljuk a sarat az óvodai közösségből hazahurcolt nyavalyákkal szemben. Egészen addig, amíg az adott vírus végül minket, felnőtteket is le nem terít…
Kapcsolódó cikkek
