Amikor három évvel ezelőtt megszületett a kisfiam, az életem egy csapásra megváltozott. Az első néhány hónap volt a legkeményebb időszak, amit valaha átéltem. Ami viszont utána következett, az maga volt a mennyország. Nem győztem betelni azzal, ahogy a kisbabám a szemem előtt fejlődött és minden nappal egyre csodásabb kisfiú lett belőle. El sem tudtam képzelni, hogy ezen a teremtésen kívül valaha is tudnék bárkit még így szeretni.
Ekkor derült ki, hogy ismét várandós vagyok. Ötletem se volt, hogy milyen lesz az élet még egy fiúcskával. Amellett, hogy aggódtam azon, hogy tudni fogom-e ugyanazzal a szeretettel szeretni a második gyermekem, mint az elsőt, az is kétségekkel töltött el, hogy vajon mennyi időm lesz majd rá? Egy gyerekkel is nehéz, de megosztani az időmet kettő között (plusz ott a férj, meg egy főállás) még elméletben is lehetetlennek tűnt. Számos kérdés foglalkoztatott:
- Vajon képes leszek-e ugyanannyi figyelmet biztosítani a számára, mint amennyit a testvérének meg tudtam adni?
- Tudok-e majd elég időt tölteni az elsőszülöttemmel, azokban az időkben, amikor még szinte hozzám lesz nőve az újszülött?
- Mennyiben lesz más ez az egész élmény másodszorra?
Hamar kiderült, hogy fizikailag mindenképp könnyebb volt a második gyermek érkezése, mint az elsőé. Amikor beindult a szülés, már tudtam mire számítsak. Tisztában voltam vele mikor érdemes elindulnom a kórházba, és nem lepett meg, hogy ott mi következett. Tudtam hogyan kell szoptatni, büfiztetni, pelenkát cserélni és bepólyálni egy újszülöttet. Már nem álltam minden másodpercben a kiságya felett, képes voltam magára hagyni az ágyikójában néhány percre, és nyugodtan lezuhanyoztam vagy készítettem magamnak valami gyors harapnivalót. Már tudom, hogy a sírás nem árt neki, és azzal is tisztában vagyok, hogy minden nehezebb időszaknak előbb vagy utóbb vége lesz.
Összességében sokkal nyugodtabban kezelem a második gyermekemet, mint ahogy azt az elsővel tettem. Ugyanakkor sokkal fáradtabb, elfoglaltabb vagyok és jóval kevesebb időt tudok ketteskének szentelni. Nem csoda, hiszen már van egy csodálatos 3 évesem, aki pontosan tudja mikor kell bevetnie valamit a figyelemfelkeltő trükkjeinek széles repertoárjából, ahhoz hogy garantáltan odafigyeljek rá.
Nagyon úgy érzem, hogy igenis hatalmas különbség van abban, milyen szülője vagyok az első és a második gyermekemnek, annak ellenére, hogy én még mindig ugyanaz az ember maradtam. Ugyanabban a házban nevelem őket, ugyanaz a környezet vesz körül bennünket, ugyanabban a családban. Mégis, ahogy megfigyelem ezeket a szemem láttára kialakuló különbségeket, elgondolkoztam azon, hogy vajon milyen hatása van az emberre, ha első gyermekként érkezik egy családba vagy ha többedikként. Vajon vannak következményei a születési sorrendünknek?
A kutatások meglepően megosztóak ebben a témában. Az egyik legkonzisztensebb eredmény – amit számos vizsgálat alátámasztott már –, az, hogy az elsőszülöttek jobban teljesítenek tanulmányaik során, sőt több ízben derült ki, hogy sokkal magasabb IQ-val is rendelkeznek, mint az őket követő testvéreik. Ezzel szemben a kisebb testvérek hajlamosabbak a lázadásra, jobban kijönnek társaikkal és sokkal nyitottabbak az újdonságokra.
Néhány kutató úgy vélte, hogy a testvérek tanulmányi eredményekben és IQ-ban mért különbségeinek oka abban rejlik, hogy többedik gyermekek már idősebb anyáktól születtek, akiknél gyakrabban merülnek fel komplikációk a terhesség során. A szélesebb körben elfogadott magyarázat mégis az, hogy a szülőknek kevesebb osztatlan figyelme és anyagi java marad a többedik gyermekre.
Egy másik nézet szerint annak eredményeképpen, hogy az elsőszülöttek több figyelmet kapnak a szüleiktől, rajtuk különösen nagy a nyomás, hogy teljesítsék a felmenőik elvárásait és ezáltal sokkal felelősségteljesebbé is válnak. A kisebb testvérek is szeretnék megtalálni helyüket a családi egységben, ám ők már kevésbé “hódolnak be“, sokkal jobban lázadnak a szülői követelésekkel szemben és sokkal nyitottabbak az új élmények iránt.
Ezek a teóriák persze nagyon megosztóak, mint ahogy a születési sorrend hatásainak kérdésköre is. Hiszen miközben számos tanulmány mutat fel bizonyítékokat arra, hogy a születési sorrendnek igenis van hatása a tanulmányi eredményeinkre és a személyiségünkre, addig más kutatások nem találtak ilyen konkrét összefüggéseket. A legvalószínűbb – ha a születési sorrendnek valóban van hatása ránk –, hogy ezek a hatások nem kimagaslóak, és nagyon széles spektrumon mozognak, amit számtalan tényező befolyásolhat. Például, hogy mekkora a korkülönbség a testvérek közt, hány testvér van összesen a családban, vagy hogy milyen kulturális és társadalmi-gazdasági közegből származunk.
Az, hogy testvérünk van, már önmagában is hatással van a fejlődésünkre. Kimutatták például, hogy ha az ember nem egyke, akkor fejlettebbek a szociális készségei, ennek következtében sokkal könnyebben alakít ki új ismeretségeket. Amennyiben támogató testvéri kapcsolattal rendelkezünk, az pedig úgy tűnik, segít elkerülni az önbizalomhiányos és depressziós állapotokat. Az egykék ugyanakkor sokkal kreatívabbak, de kevésbé tudnak beilleszkedni. Kutatások rámutattak, hogy ezek a különbségek az agyi fejlődésben is egyértelműen megjelennek.
A saját megfigyeléseim alapján eddig nem tudnék különösebben nagy eltéréseket mondani a két gyermekem között. A nagyobbik fiam ugyan 3 év osztatlan figyelmet élvezett, ám egy sokkal stresszesebb, szorongóbb édesanyával, aki akkor szembesült új szerepével és próbált meg helytállni szülőként. Minden pillanatában igyekeztük támogatni, és minden felmerülő igényére azonnal reagáltunk (legalábbis mindaddig, amíg nem érkezett meg a kistestvére). A kisebbik fiam ugyan kevesebb kifejezetten csak rá irányuló figyelmet kap tőlem, és valószínűleg önállóbbnak is kell majd lennie, de egy sokkal nyugodtabb környezet veszi körül, egy sokkal nyugodtabb, magabiztosabb édesanyával.
Ráadásul van egy bátyja – egy másik gyerek a házban – aki biztosan motiválni fogja a fejlődését több területen is. Én hiszek benne, hogy az, hogy testvérek, az mind a kettejük számára egy pozitív dolog lesz. Nekem is van egy öcsém, és ki merem jelenteni, hogy más ember lennék, ha ő nem lenne. Csak remélni tudom, hogy egy napon majd a fiaim is így nyilatkoznak egymásról.
Forrás: psychologytoday.com
Kapcsolódó cikkek
