Először is szögezzük le: nem hiszek sem abban, hogy “régen minden jobb volt”, sem pedig azt az elméletet nem osztom, hogy az emberek – gyerekek – eredendően másmilyenek volnának pusztán azért, mert más korban jöttek a világra. Az viszont tény, hogy a körülmények drasztikusan megváltoztak, és a KRESZ szigorodása – hogy ma már gyerekülés nélkül boltba se megyünk – a legkisebb ezek közül.
A gyerekközpontú világ zsákutcája
Míg korábban a gyerekek jellemzően egy szigorú hierarchikus rendszerbe érkeztek, ma már sokkal inkább gyerekközpontúvá vált a fejlett világ. Az őseink még évszázadokon át úgy készültek a baba érkezésére, hogy az majd alkalmazkodik az világukhoz (még szép, tíz-tizenkét gyerekkel nem is lehetett másképp!), manapság azonban magától értetődő elvárás, hogy mindent a kicsik vélt vagy valós szükségleteinek rendeljünk alá. A fogyasztói társadalom, a kapitalizmus elérte, hogy mindenből a legjobbat akarjuk, és bűntudatunk legyen, ha megelégszünk kevesebbel, legyen szó fejlesztő játékról, délutáni különóráról vagy épp arról, milyen intézménybe – és legfőképpen mikor – kerül a gyerek.
Természetesen jelentős előrelépés, hogy a “sírni hagyás”, a szigorú háromóránkénti etetés és a másfél éves korban forszírozott szobatisztaság kora végleg lejárt, és örülünk annak is, hogy kiment a divatból a „makarenkói pofon” (még ha sokan sajnos visszasírják is). Cserébe ugyanakkor megjelent a “szaranya” fogalma. Az illető – Bruno Bettelheim közismert kifejezését használva – soha nem lehet “elég jó”, hiszen állandó lelkifurdalással éli mindennapjait: ha sokáig maradt otthon a gyerekével, akkor azért, mert semmirekellő eltartottá vált, ha pedig korán került bölcsődébe a gyerek, akkor azért, mert nem maradt vele otthon elég ideig. Lelkiismeret-furdalása van, mert együtt alszik vagy mert nem, mert balhézik a házi feladat miatt vagy mert nem elég agilis… Közben pedig – és az igazi veszély ez – képtelen határokat szabni gyerekének, és teret engedni saját szükségleteinek. Ez pedig minden esetben a gyerek mentális egészségének rovására megy…
Virtuális autizmus kontra korlátlan tudástár
Aldous Huxley író és filozófus, a Szép új világ című ikonikus disztópia szerzője az 50-es években azt mondta, hogy a jövő fő problémája – az orwelli 1984 világával szemben – nem az lesz, hogy az információt megpróbálják elrejteni, elhallgatni előlünk, esetleg hamisítják azt. Persze, az autoriter rendszerek masszív propagandája és a demokratikus államok fake news-cunamija is órási kárt okozhat, de az igazi gond az, hogy folyamatosan, a nap huszonnégy órájában annyi információ zúdul a nyakunkba, hogy már képtelenek vagyunk kiszűrni mindazt, ami valós és releváns; és egyáltalán: túl sok az agyunknak.. Huxley úgy fogalmazott: a zaj mindent elnyom majd, a belső hangot is.
Fotó: Getty
A gyerekek már totyogósként belezuhannak a digitális világ információőrületébe, egyre többeket érint – többek között – a virtuális autizmus. Ez annyit jelent, hogy a folyamatosan “bekapcsolt” állapotban lévő gyerek idegrendszere nem tud pihenni, ezáltal sérül, idővel pedig ennek hatására nehézségei lehetnek a személyes kapcsolatok kialakításában és a normális társas interakciókban. Mire kamaszkorba lép, már szorong, hiszen állandóan külső, elérhetetlen ideálokhoz és a mások által sugallt, valóságtól távol álló képhez próbálja hasonlítani magát a közösségi médiában.
Közben persze ne legyünk álszentek, a helyén kezelt, megfelelő korlátok között tartott, jól használt digitális technológia óriási lehetőség is az új generáció számára. Már az óvodában megtanulják kezelni a (fejlesztő játékokkal telepakolt) tabletet, kisiskolás korukban egyetlen kattintással utána tudnak nézni bárminek, ami érdekli őket, az elefántok vemhességi idejétől kezdve a Mars hőmérsékletén át a legjobban gyorsuló kismotorig. Még soha ennyi ingyenes képzés, könyv, tudásanyag nem állt széles tömegek rendelkezésére, mióta világ a világ. Ha a gyerekek jól használják a technológiát, megvan az esélye annak, hogy a hátrányos helyzetű és speciális nevelési igényű gyerekek sem maradnak le – legfeljebb mást, más ütemben tanulnak. Akárhogy is, óriási, korlátlan tudástár kerülhet a birtokukba.
Autodidaktákra persze egyre nagyobb szükség is van
Szükség is lesz persze önképzésre, autodidakta tanulásra, hiszen az oktatás állapota egyre siralmasabb. Az óvodákban a főállású pedagógusok száma a KSH friss adatai szerint évek óta változatlanul 31 ezer fő, csakhogy a 30 százalékuk hatvan éven felüli, hamarosan nyugdíjba vonul majd. Mindössze pár év alatt csaknem a harmadára esett vissza a fiatalok száma, és a 2022/2023-as adat ennél is siralmasabb, a 2000-et sem éri el a friss tanár- és óvónők, óvodapedagógusok száma.
A fő munkaviszony keretében foglalkoztatott általános iskolai pedagógusok száma közel 74 ezer fő, középiskolában 42 ezren dolgoznak – a korosztály itt is egyre idősödik, az utánpótlás nem valósul meg.
Nagy felelősség, szigorú munkarend, a versenyszférától elmaradó, sok esetben megélhetésre sem elegendő bérezés: érthető, hogy az intézményekben óriási a fluktuáció: míg mi még a nyolc évet ugyanazzal a gárdával nyomtuk le, ma már az sem számít ritkaságnak, ha egy átlagos gyereknek egy évben három történelemtanára van. Persze hiába az óriási, tömegek számára ingyenesen elérhető tudástár, a pedagógusok feladata nem csak a lexikális tudás gyarapítása: a nevelő munka, a példamutatás mindennél fontosabb kellene, hogy legyen, ezt az egyet a legjobban kiművelt mesterséges intelligencia sem adja meg.
Nagy feladat vár az alfa generációra
A mostani gyerekek (nevezetesen az alfa-generáció, tehát a 2010 után születettek) feladata lenne a klímaváltozás miatti társadalmi változások legégetőbb problémáinak megoldása. Persze mi sem dőlhetünk hátra, hogy majd ők megoldják, hiszen tudósok előrejelzései szerint az a riasztó realitás, hogy ha továbbra is úgy élünk, ahogy eddig – miközben egyre többen vagyunk a bolygón – már 2040-re összeomlik a ma ismert civilizációnk. Dr. Dittrich Ernő kutató, a Pécsi Tudományegyetem Környezetmérnök Tanszékének oktatója arról írt tanulmányt, hogy az elkövetkezendő évek arról szólnak majd, hogy mi, mostani felnőttek, döntéshozók ki tudjuk-e tolni ezt a 2040-et 2060-ra, hogy az alfa-generációnak lehessen egyáltalán esélye bármit is megoldani…
A jövőkutatók azt mondják, míg a 20. században nagyjából ötvenévente következett be egy-egy jelentősebb átrendeződés vagy mindent megrázó esemény, a 21. század elején ez a szám tíz-tizenöt évre csökkent. Pesszimista becslések szerint az elkövetkezendő időszakban a folyamatok olyannyira felgyorsulnak majd, hogy egyik globális kihívás követi majd a másikat: még ki se lábalsz a covidból, de máris jön a háború, amit akár természeti katasztrófa is kísérhet… a mostani gyerekek már egy olyan világban nőnek fel, aminek szerves része az állandó készültségi állapot és a tudatos válságkezelés. Őket már kevésbé lepi majd meg az aszály, az árvíz, a népvándorlás, a járványok, az atomerőművek balesetei… jó esetben pedig az ő generációjuk lesz az, amely sok hasznos megoldást talál majd ezekre a ma még jobbára beláthatatlan problémákra.
Kapcsolódó cikkek
