Ahhoz, hogy megértsük, mi játszódhat le benne, abba az időbe kell visszatérnünk, amikor még minden csak róla, az elsőszülöttről szólt. Nem csak a szülei lesték minden mozdulatát, de az egész család, a rokonok is csak vele foglalkoztak: ajándékot kapott, meséltek neki, mindenki rá figyelt.
Gondoljuk csak el: ebbe az otthonos, harmonikus közegbe érkezik valaki, aki rövid időn belül mindent megkap – mindent, ami eddig csak az övé volt. Teljes joggal háborodik fel ezek után! Mi, felnőttek hiába tudjuk, vagy akár mondjuk is, hogy a kistestvér nem idegen hódító, ő ezt nem így fogja érezni, különösen akkor, ha még felkészületlenül is éri a “támadás”.
Érdemes tehát beleélnünk magunkat a helyzetébe: ha ráhangolódunk, sokkal jobban megértjük őt. Így jóval kisebb megrázkódtatásként fogja megélni ezt a konfliktust. Ami ráadásul azért is fontos és megkerülhetetlen, mert hosszú távon ez lesz az alapja a “másik” elfogadásának.
Hogyan mondjuk el neki?
Ahogy a szülők sem egyik napról a másikra hangolódnak rá gyermekük születésére, éppúgy neki is adjunk időt a felkészülésre. Beszélgessünk arról, hogy nemsokára többen leszünk, osszuk meg vele is a készülődés, a várakozás izgalmát. Ha többgyermekes családdal találkozunk (vendégségben vagy játszótéren), hozzuk szóba, hogy milyen jó lesz, de legalábbis “érdekes”, “más”, amikor majd az ő testvére is megszületik.
A várandósság ideje alatt szerzett élmények döntő fontosságúak lehetnek: a mama domborodó pocakjának, később a baba mozgolódásának közvetlen tapasztalata a meghitt közelség élményét adja. Biztos lesznek olyan kérdései (hogy került oda a pici?, hogyan kap levegőt?, mit eszik?), amelyekre úgy válaszolhatunk, hogy őt állítjuk a középpontba, hiszen vele is ugyanez történt. Persze arról, hogy hol volt, honnan jött ki, csak akkor beszéljünk, ha valóban érdeklődik felőle.
Vonjuk be a mindennapi készülődésbe is, érezze, hogy részese az eseményeknek! Elkísérheti a családot babaholmit vásárolni, segíthet a kis ruhák elrendezésében, megkérdezhetjük őt is, mi legyen a tesó neve.
Készítsük fel arra, ami más lesz ezentúl!
A kistestvér születése óhatatlanul változásokkal jár. Ehhez neki is alkalmazkodnia kell. Jó lenne, ha ezt nem kényszerként élné meg, hanem természetes folyamatként. Az együttélés tanulásában fontos mozzanat, ha bővül a család, és a kicsinek ezt fel kell dolgoznia. Érdemes például közösen megbeszélni, hogy kinek miben fog változni az élete, hisz ezzel nagyon jó “problémamegoldó” mintát kínálhatunk a számára. Ha vele kapcsolatos kérdésekről van szó, adjuk meg neki a döntés élményét: például ha a szobáját kell megosztani a kicsivel, kérdezzük meg tőle, hogy hol szeretne kialakítani új, saját zugot, és tartsuk is tiszteletben a választását.
Legyen otthon a nagy, amikor hazavisszük a kicsit!
Ha a kistestvér kórházban születik, idejében említsük meg, hogy anya néhány napig nem lesz itthon. Igyekezzünk megértetni (magunkkal is!), hogy a szülés nem betegség, s nem kell félnie. Gondoljunk arra, milyen izgalmas napokat tölthet együtt a papával: közösen készülhetnek valami meglepetéssel, együtt kedveskedhetnek a mamának. Ilyenkor a papa érzékeltetheti, hogy milyenek lesznek az első hetek: hol fog szoptatni a mama, hol fog pihenni, s az előkészületekbe bevonhatja őt is.
Fontos, hogy ne érezze magát mellőzöttnek
Az immár “nagyobb” gyerek saját világát megőrizhetjük, erősíthetjük azzal, ha figyelünk rá, hogy legyen saját kuckója, játéka, “titkos” tárgya. Az a fontos, hogy a szülőknek őrá is maradjon ideje és türelme. Gondoskodjunk arról, hogy mindennap legyen olyan időszak, ha mégoly rövid is, amikor csak a naggyal foglalkozunk. És itt nem az együttlét időtartama, hanem a “mélysége” számít. Nem kell semmi különlegessel kirukkolnunk, sőt inkább a megszokott, jól ismert meséket, dalokat, játékokat vegyük elő. Ha lehet, tegyük rendszeressé, legyen ritmusa, rítusa ezeknek az együttléteknek, mert ezzel növeljük a biztonságérzetét.
A hétköznapok során is számos lehetőség van arra, hogy középpontba kerülhessen, és ne érezze magát mellőzöttnek. Megkérdezhetjük tőle, mi legyen a vacsora, elkészíthetjük a kedvenc ételét, néha eldöntheti, mit énekeljen a mama (akár a kicsinek is), és így tovább.
Átmeneti visszaesések előfordulnak
Az teljesen természetes, hogy a viselkedésére, fejlődésére hatással van a kistestvér születése. Sajnos sokszor kedvezőtlen fordulat következik be: aki szobatiszta volt, újra bepisil, nyafogósabb, hisztisebb, rosszabb esetben agresszív, beteges lesz. Az “üzenet” általában egyértelmű: ilyen vagy olyan módon figyelmet és törődést követel magának. Ha ezt megértjük, és egyébként is tudjuk, hogy csak átmeneti időről van szó, mindannyiunknak könnyebb lesz. Nekünk sem mindegy, hogy a vele töltött idő meséléssel, játékkal vagy pedig a pelus keresésével, ágyneműcserével telik …
Gondoskodjunk a feszültségek levezetéséről!
Heves, akár durva játékok, mesék is jó szolgálatot tehetnek, de a tapasztalatok szerint az is beválik, ha babát ajándékozunk neki – minél élethűbbet -, amit ő “gondozhat”, míg a mama a kistestvérrel foglalkozik. Ez fiúgyerekekre is érvényes! Mindenesetre sokat bíró babára van szükség, miután nemegyszer rajta vezeti le ellenséges érzéseit… A baba egyébként ekkor teljesíti a hozzá fűzött reményeket. Ezért ne ijedjünk meg a horrorisztikus jelenetektől se, és ne gátoljuk abban, hogy a “sérelmei” miatt e pótszeren töltse ki a bosszúját.
Lassan kialakul az élet új rendje. Mindenki megtalálja a helyét, ő is tapasztalja, hogy azért neki is jut szeretet és odafigyelés. Érzékeltessük vele, milyen gyorsan fejlődik a testvére, hogy nemsokára már nem igényel olyan sok időt és gondozást az anyukától. Mondjuk el neki, hogy ha nagyobb lesz, milyen jókat lehet majd vele játszani, beszélgetni, hancúrozni, fogócskázni. Mi pedig őrizzük meg valahol mélyen, hogy milyen jó is volt, amíg kicsik voltak a gyerekek.
Ne, ne, ne!!!
- Semmiképpen se várjuk el a nagytól, hogy szeresse a kicsit, az érzelmek ugyanis nem parancsszóra jönnek létre.
2. Ne erőltessük, hogy puszival, simogatással fejezze ki szeretetét.
3. Ne szidjuk meg durván, ha játékát merő jóindulatból a kistesó ágyába hajítja, s véletlenül a kicsit is eltalálja. Magyarázzuk meg neki, hogy az ilyen apróságok még nem tudnak mit kezdeni a játékkal.
4. Ne szakítsuk félbe minden átmenet nélkül a naggyal folytatott játékot, ha a kicsi megnyikkan. Nem volna sportszerű, ha csak a nagynak kellene folyton várakoznia és alkalmazkodnia.
5. Ne beszéljünk a nagy füle hallatára arról, mennyire megviseli vagy éppen mennyire nem viseli meg őt a kistestvér születése. Ehelyett meséljük el büszkén a rokonoknak, úgy, hogy ő is hallja, milyen ügyesen és önállóan játszik már, vagy milyen remekül ki tudja választani, melyik ruhát vegye fel aznap.
6. Ne küldjük “száműzetésbe” a nagymamához, legyen otthon, amikor hazavisszük a kisbabát.
7. A rokonok és látogatók ne csak a kicsi körül nyüzsögjenek. Csodálják meg a nagyot is, vigyenek neki pici meglepetéseket.
Ne gondoljuk, hogy a nagy számára minden nyilvánvaló!
Matyi két és fél éves volt, amikor a kórházból hazakerült az újszülött kistestvér. A család együtt aludt egy hatalmas franciaágyon, amikor első éjszaka felsírt a kistestvér. Történetesen éppen bekakilt, ezért tisztába kellett tenni. Az álmából felriadó Matyi csak annyit látott, hogy a kislámpa fényénél a mama az üvöltő csöppség fölé hajol. Rémülten kérdezte apjától: Miért kínozza a mama szegény Kristófkát? Igencsak meglepődtünk, hiszen a gyerekkínzásnak nem voltak hagyományai a családban.
Rácsodálkoztunk, hogy Matyi nem mindig érti meg, ami körülötte történik, még akkor sem, ha az a felnőttek számára olyan nyilvánvalónak tűnik. Megmagyaráztuk neki, hogy a pici babák néha nagyon rossz néven veszik, ha levetkőztetik őket, különösen, ha még éhesek is közben.
A játék lehetővé teszi az agresszív érzések megfogalmazását és levezetését Bence világéletében szelíd, békés gyerek volt. Kistestvérével soha semmi rosszat nem tett, nem tört borsot szülei orra alá, szelíden viselte, ha nem ő volt a középpontban. Szerepjátékában azonban jócskán felbukkantak olyan elemek, amelyek arról tanúskodtak, hogy valahol a mélyben súlyos viharok dúlnak: szőrállatai jó barátok voltak, együtt mentek kirándulni, játszótérre.
Aztán egyre több és több baleset történt a barna macival. A többiek lelökték a csúszdáról, nekimentek a kisautóval, homokot szórtak az ennivalójába. Végül pedig a szakadékba lökték, ahol elpusztult. Bence mamája megértő volt. Nem szidta meg a kisfiút, hogy miért bántja és gyötri azt a szegény medvét, hanem inkább vette a lapot, és ilyeneket mondott: Úgy látom, a többiek nem szeretik a macit. Nem akarnak vele játszani. Nem akarnak neki adni a játékaikból. – Bence pedig buzgón helyeselt.
Dr. Varga Katalin pszichológus
Kapcsolódó cikkeink elsőszülött témában:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
