A reggeli aknák, amelyeken a szülőségünk elsüllyedhet vagy épp felrobbanhat, ezer veszélyt rejtenek. Már a saját felkelésünktől kezdődően ott vannak velünk minden reggel, hogy próbára tegyék az állóképességünket, az idegrendszerünket, vagy, ha épp sikerül elkerülni őket, akkor jóleső nyugalmat hozzanak.
Kertész András – fotó: Tarnavölgyi Zoltán
Biztos mindenkinek megvannak a saját reggeli aknái, amelyek kihívást jelentenek számára. Az enyémek szinte minden nap ugyanazok, így újra és újra gyakorolhatom az önuralmat, elmélyíthetem az önismeretemet, és jó esetben növelhetem a gyerekhez való kapcsolódásom minőségét.
1. akna: Felkelés
Kezdjük a felkelésnél. Mármint nem a gyerek felkelésnél, hanem az enyémnél.
Gyermekkoromban, sőt egészen a harmincas éveimig nagyon-nagyon nehezen ébredtem fel reggelente. Valamiért a reggeli órákban alszom a legjobban. A reggeli alvást kivitelezni szülőként persze lehetetlen. Bár sokkal könnyebben ébredek, mint régebben, és amióta apa vagyok, a felelősségtudat is segít az ébredésben, komoly kihívás a fél hét körül zizgő-rezgő-csengő telefont nem a falhoz vágni.
Ha ezt az aknát kikerültem, már mehet tovább a reggel.
2. akna: Ébresztés
Következik az ébresztés, ami az egyik legnehezebben dolog számomra. Valószínűleg éppen azért, mert én ilyen nehezen ébredtem, és gyerekkoromban is utáltam felkelni, a családom is utált engem felébreszteni és én is utáltam őket amikor felébresztettek, ezért sajnálattal vegyes távolságtartás van bennem, amikor fel kell, hogy ébresszem a gyereket. Valahogy azt érzem: hogy jövök én ahhoz, hogy egy édesdeden alvó ártatlan gyermeket felverjek a legszebb álmából, mert iskolába kell mennie. Csak azért keltsem fel, mert valaki egyszer kitalálta, hogy korán reggel kezdődjön a nap (gondolom a földművelés miatt)?!
Próbálom kikerülni, elodázni, átengedni ezt a lehetőséget a feleségemnek, de mégiscsak van, amikor szembe kell néznem a kettes számú aknával. Mostanában rászoktam, hogy Mozart-nyitányokat, vagy Bach Brandenburgi versenyt teszek be reggelente, hátha felébred rá a gyerek. Ha van egy kis szerencsém, akkor Mozartra fog haragudni, és nem rám.
3. akna: Elszakadás
Ha már felébredt, utána nagyon szép percek következnek nálunk, az összebújás az együtt-ébredezés, az ölelésben megélt hajnalok percei. Ez egészen odáig tart, amíg a szülői felelősségérzet által felkeltett stressz-szint el nem indul felfelé, és az ember már érzi a végtagjaiban, hogy ki kell lőnie, már nincs idő még egy ölelésre, nincs idő még egy kávéra, nincs idő még egy puszira, nincs idő semmire, csak arra, hogy rohanjunk, hogy magunkat valahogy összekaparjuk (ha lehet, a gyereket szebben, mint saját magunkat), legyen idő fogmosásra és fésülködésre is, és rohanjunk, rohanjunk, mert hogyha nem rohanunk, akkor elkésünk az iskolából, és ez a mi hibánk lesz, csak a miénk…
4. akna: Időnyomásban
Ez az akna a legnagyobb békéből a legnagyobb stresszbe váltásról szól. Na, ez az igazán rázós. Talán ezerszer írtam le az elmúlt években a tudatosság jelentőségét, de most is meg kell, hogy tegyen. A tudatosság az, amelyik segít elkerülni a reggeli rohanás stresszének aknáját. Meg kell találni a ritmust, a mi belső ritmusunkat, ráhangolódni a gyerek belső ritmusára és az óra egyenletes ketyegésére. Ha ez megvan, akkor egy vidám, de tempós tánccá tud változni a reggeli készülődés.
Ha nincs meg, akkor a magából kikelt szülő üvöltésébe csaphat át, amelyik nem érti, miért kerül három percbe, hogy felvedd a cipődet kisfiam, hogy hatévesen miért nem tudod egyedül felhúzni a nadrágodat, hogy miért nem érted, hogy tíz perc múlva bezárják az iskola ajtaját, és te még alsónadrágodban ülsz a lépcsőn, hogy miért nem jó ez a cipő, és miért kell mindig a másik, hogy hova raktad a sáladat, hogy megint nem pakoltál be, hogy nem lehet háromszor átöltözni reggel, hogy a fésülködés az úriemberek sajátja, hogy meg kell mosni a fogadat, ha utálod, akkor is, hogy indulj már el is indult már el is indult indulj már el végre…
Ülünk a kocsiban. Száguldunk, mint egy őrült az iskola felé. A gyereken ruha, a fogmosás 4,5 másodperce megtörtént, így van most két percünk, hogy békésen együtt legyünk. Valljuk be, szülőként óriás szerencsénk van, hogy a gyerekek villámgyorsan alkalmazkodnak a szülők hangulatához. Ha van egy kis szerencsém, miután totálisan elrontottam a rohanás és öltözködés tempóját, nem sikerült ráhangolódni a reggeli készülődésre és az óra előrehaladására, leüvöltöttem a gyerek fejét, most van időm kompenzálni.
A visszapillantó-tükörbe mosolyoghatok rá, és megkérdezhetem, hogy aludt, hátra nyúlhatok, és megsimogathatom a lábát, és lágy hangon elmondhatom, nagyon szeretném, hogy csodás napja legyen. A szívem remegve reméli, hogy megbocsát azért, mert magamból kikelve üvöltöttem ma reggel (is).
És igen, Ő ma reggel is megbocsátott. Az iskola ajtajához már békésen sétálunk, nézzük, ahogy az igazgató lassan csukja be az ajtót és mosolyogva kiáltja felénk: allez, allez… Ujjaimmal megsimogatom bársonyos kezét, keresem a pillantását, hogy biztosítsam, a világon mindennél jobban szeretem. Szorosan átölelem, érzi, nem akarom elengedni soha. Aztán a következő allez-ra magunkhoz térünk, rám néz mosolyogva, és azt mondja: szia apuci, aztán bemegy az iskolába.
A ma reggeli aknákon elsüllyedtem. Mardos a ’szarapaságom’ szörnyű, semmihez sem fogható lelkiismeret-furdalása. Nem sikerült. Ma sem sikerült. Ülök az autóban, nézek ki a fejemből, és azon gondolkodom, hogyan kellene erőt találnom magamban ahhoz, hogy a következő reggel jobban sikerüljön. Aztán megrázom magam, eszembe jut a végtelen mennyiségű feladat, ami rám vár, és amikkel nem fogok végezni az iskola végéig. Nem baj, kezdjünk neki. Újra és újra.
Mert megéri.
Kapcsolódó cikkek
