Le sem merem írni, mennyire szerencsésen alakult a várandósságom: a hányások, a reggeli rosszullétek elkerültek, a kilók csak diszkréten kúsztak rám – mondjuk, igaz, figyeltem arra, hogy mit eszem, hogy mozgok -, a bokámat is lestem, de nem dagadt be, még a végén sem. Egy-két lábikragörcs megtalált, de közel sem volt olyan borzasztó, mint ahogy azzal riogatott anyukám és a húgom, a derekam sem különösen éreztem, pedig nem kicsi babát hordtam a szívem alatt. Összességében azt kell mondanom, hogy csoda volt ez a pár hónap, amit egyben töltöttem a lányommal, panaszra nem volt okom.
Leszámítva azt az augusztusi reggelt, amikor megismertem az aranyér istenét. Mert hiába olvastam én minden szakirodalmat, anyás-babás magazint, hiába tudtam, hogy az aranyér jó eséllyel bukkanhat fel a terhesség alatt, bíztam benne, hogy ahogy a fentebb felsoroltak elkerülnek, ezzel sem lesz gondom. Tévedtem.
Először teljes pánikba estem, mert azon a reggelen valamiféle vérzést tapasztaltam. Biztos a babával nincs rendben valami – futott át az agyamon, de aztán gyorsan rájöttem, ez az aranyér velejáró tünete lesz, aminek cseppet sem örültem. Azt tudtam, hogy azokon a napokon kicsit kevesebbet ittam, és kevés volt a rostbevitel is, de arra nem számítottam, hogy ez ilyen hamar megbosszulja magát. Nemcsak vérzett, fájt is. Én pedig sírva fakadtam ott a WC-n, és fogalmam sem volt, mit tegyek. Csak az lebegett előttem, hogy még van 10 hetem hátra, és ha ez itt lesz nekem, ráadásul mindennap megküzdünk egymással reggel, akkor én világgá megyek.
A férjem az ajtó másik oldaláról kérdezgette, mi lelt, minden ok-e velem, tud-e segíteni, én pedig hirtelen felindulásból megosztottam vele a kínomat. Végül is azt fogadtuk meg egymásnak, hogy jóban, rosszban, egészségben, betegségben…
Kézenfekvő volt, hogy őt küldöm el a patikába, nekem nem volt humorom egy ilyen reggeli kezdés után elvonszolni magam. Kaptam onnan Sperti kúpot is krémet is, és minden bizodalmam bennük volt. Mellettük még több folyadékot igyekeztem inni, még több rostot fogyasztani, még többször beterveztem a kismamatornát, illetve elővettem az intim tornás jegyzeteimet is, emlékeztem, hogy ilyen esetben is jót tesz az altest átmozgatása.
Láss csodát, hat nap múltán búcsút intettem a dolognak! Megint jött pedig a riogatások sora, a „rutinos” aranyeres nőrokonok megint károgtak egy sort, de szerencsére, nem lett igazuk. Bárcsak minden ilyen egyszerűen megoldódna ezután is… Most azt mantrázom magamnak, hogy ezzel az aranyeres kalanddal kipipáltam a statisztikailag kötelező, kellemetlen részeket a szülés napjáig, innentől csak jó jöhet. És így is lesz, érzem.
Kapcsolódó anyagok:
Kapcsolódó cikkek
