Megint a gyerekek ébresztettek. Habár az a megállapodásunk, hogy addig nem jöhetnek át, amíg nem hallják az ébresztő csörgését, ez még szinte soha nem valósult meg. Ha a kisebbik ébred előbb, bejön és bebújik közénk. Mivel azonban ő előző életében minden bizonnyal egy földigiliszta volt, ez közel sem egy örömteli esemény. Addig ficereg-mocorog, túrja-fúrja magát, rúg arcon és könyököl mellbe, míg inkább kimenekülök az ágyból.
Ha a nagyobbik kel hamarabb, ő addig piszkálja a kisebbet, míg az is felébred. Ezután átjönnek és szabályosan megszállják a szülői ágyat. A megszállás kifejezés is sugallja: ez nem egy békés, nyugodt, idilli összebújás. Épp ellenkezőleg. Bombaként pattannak be közénk, legtöbbször már mid-hiszti – “Bátyus megcsípett” vagy “Öcskös elvette a transzformerszemet” – felkiáltásokkal. És ez még a jobbik változat. Ha nagyon éhesen ébrednek, akkor addig nem hagyják abba a nyúzást, míg félzombiként nem vergődöm ki az ágyból reggelit készíteni nekik. Ez így megy minden áldott nap. Legyen az hétköznap vagy hétvége. Nincs különbség.
Ha betegek? Gondolom, nem kell bemutatnom, milyen szenvedős éjszakák ezek. Nem csak azért, mert ők rosszul alszanak, hanem főképp azért, mert annyira aggódok értük, hogy az alvás az utolsó, amire képes vagyok. Sokszor aludtam már el úgy, hogy a kis beteg hátát simogatva egyszer csak lerogyott a fejem az ágyra. Ott ragadtam.
- Kapcsolódó: Hat évnyi alváshiányra készülj, ha gyereked lesz
Vicces dolog ez a gyereknevelés. Mindennél jobban vágyunk rá, amikor pedig belecsöppenünk, panaszkodni kezdünk. Hiányozni kezdenek a magányos vécézések, az, hogy egy tál ételt meg tudjunk enni anélkül, hogy három másik ember is beleegyen, vagy az, hogy aludhassunk egyben 8 órát. A legviccesebb, hogy hiába megyek el a férjemmel wellnessbe 2 éjszakára, biztos hogy mind a ketten már hatkor felébredünk, mert az elmúlt évek egyszerűen arra tréningeztek, hogy riadó, akció, csinálni kell, menni kell!
Kiegészítőnek most már jó pár éve nem díszes fülbevalókat és feltűnő lábbeliket hordok, hanem karikás szemeket és elviteles kávéspoharat. Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára kipihent. Az első években, amikor a szoptatás, hasfájás, fogzás és gyerekbetegségek miatt éjszaka is számtalanszor ébren voltam, úgy éreztem, hogy nagyjából bárhol és bármilyen pozitúrában képes lennék aludni. Mára megedződtem és már 5-6 óra alvással is viszonylag tűrhetően funkcionálok. De még ehhez is ritkán jutok hozzá.
Az arcbőröm kevésbé hamvas, a gondolataim kevésbé tiszták, a reakcióidőm valamivel lassabb, mint 5 évvel ezelőtt. Kivéve persze, ha a gyerekek által elsodort edények, használati tárgyak után kell kapni. Abban olyan jó vagyok, mint Angelina Jolie a Mr. és Mrs. Smith-ben – tudjátok, amikor elkapja a borosüveget a levegőben. Rendszeresen teszek olyan tárgyakat a hűtőbe, amiknek semmi keresnivalójuk ott. (Bögre, telefon, kulcscsomó, különféle játékok…) S ezáltal rendszeresen felejtek egész napra a konyhapulton olyan dolgokat, amiknek viszont a hűtőszekrényben lenne a helyük.
De nem panaszkodok, szerencsés vagyok. Hallok elég “nemalvós rémtörténetet” ismerős anyukáktól… Hogy a gyerek hajnali 1-2-kor felébred, 4-5-ig ébren van, és elvárja, hogy a szülők szórakoztassák a fájdalmasan korai órákban. De akad olyan is, hogy a ded átmászkál folyamatosan a szülői ágyba, anya pedig, szegény pára, cipeli vissza tíz-tizenkét alkalommal is egy éjszaka alatt. És van, akinél az esti altatás akár három óra hosszan is elhúzódik.
- Kapcsolódó: Az alváshiány tünetei és túlélési tippek
Az alvás – néha úgy tűnik – a gyermektelenek luxusa. Nekünk szülőknek nem jár, legalábbis a gyerek 18 éves koráig biztos nem. De talán még utána sem, hisz akkor már az fog bennünket ébren tartani, mikor halljuk meg hajnalban a bejárati ajtó csukódását. Vagy várjuk a telefont, hogy belefeledkeztek a házibuliba, lekésték az utolsó busz és nem tudnak hazajönni. Mi pedig majd az Emberrel hálóköntösben kocsiba ülünk és elgurulunk értük. Akkor is jót alszunk majd. A maradék 2-3 órában.
Kapcsolódó cikkek
