Anya, mikor játszol velem?
“Negyedóránál tovább sosem voltam képes igazán elmélyülten játszani a kislányommal” – emlékszik vissza Zsófi, a hatéves Zoé édesanyja. “Fárasztónak éreztem, hogy folyamatosan le kell foglalni, különösen ha tartalmas és fejlesztő időtöltést akartam számára biztosítani.
Ráadásul vállalkozóként, otthonról menedzseltem a dolgaimat, nem hagytam abba a munkát a gyerek születése után sem, bár próbáltam a fontos dolgokat hajnalban vagy alvásidőben megoldani” – folytatja a történetet az anyuka, aki bevallja, egy idő után egyszerűen elkezdte unni a játékot, szívesebben csinált volna mást. “Arra vágytam, hogy olvashassak, netezzek, emberi időben kertészkedjek, de nem lehetett, vagy legalábbis nem hosszan, mert ezeket Zoé nem tolerálta.”
Zsófi beismeri, évekig lelkiismeret-furdalása volt, aztán amikor azt látta, hogy más családokban sem megy jobban, sőt van, ahol még kevésbé, kezdett megnyugodni. “Kétéves volt a kislányom, amikor elkezdtem élvezni a vele töltött időt. Elhatároztam, hogy többet kell vele lennem, de másképp, mint addig. Ha együtt vagyunk, még ha dolgoznom is kéne, rá kell figyelnem. Nem elég, ha fáradtan, vagy a többi feladatom miatt aggodalmaskodva töltöm el vagy vészelem át a vele töltött időt. Rá kell koncentrálnom, jó dolgokat kell kitalálnom, és főként élveznem kell a közös játékot” – magyarázza az édesanya.
“Persze ez aztán nem mindig sikerült, sokszor volt fontosabb a munka, de legalább igyekeztem többet játszani, foglalkozni a gyerekkel.
“Vannak kivételek, de én azt tapasztalom, hogy a legtöbb anyukát egy idő után nem elégítik ki az otthoni gyerekgondozási teendők” – mondja Kuruczné Jászberényi Linda védőnő. “Akkor kezdik jobban élvezni és értékelni az együtt töltött időt, amikor visszamennek dolgozni.
Sokan mesélik, hogy dolgozó nőként játék közben kikapcsolódnak, és sokkal türelmesebbek” – teszi hozzá a szakember. “Nemrég a körzetemben élő egyik családban pedig az esti közös játékkal érték el a szülők, hogy régóta dacos, nehezen kezelhető kislányuk újra megszelídült. A sok munka mellett nehéz volt időt szakítani a gyerekre, aki így jelezte a törődés hiányát.”
Eszünkbe sem jut, hogy élvezhetnénk
“Magam is sok olyan kisgyerekkel találkozom, akikre azért panaszkodnak a szüleik, mert egyszerűen kezelhetetlenek” – avat be Bujdosó Mara klinikai szakpszichológus. “Amikor elkezdünk beszélgetni, kiderül, hogy a szülők rendkívül elfoglaltak, nagyon kevés idejük jut a gyerekre, és még azt is leginkább az esti rutintevékenységek töltik ki.Sajnos elég gyakran a gyerek az utolsó a sorban, más teendők fontosabbak a szülők számára, mint a közös játék, a gyerekek pedig azzal próbálják meg felhívni magukra a figyelmet, hogy hisztiznek, dacolnak, szófogadatlanok. Legtöbbször egyértelmű, hogy nehezen kezelhető viselkedésüket a közös játék, az odafigyelés, a minőségi együttlét hiánya okozza. Másrészt a későbbi harmonikus szülő-gyerek kapcsolatot is megalapozzuk azzal, ha a kicsi gyerekünkkel többet játszunk. A valódi figyelem sokkal többet ér, mint a drága játékszerek.”Szomorú, de nagyon sok felnőtt nem tud játszani, mert talán vele sem játszottak, nem látott ilyen mintát, vagy csak képtelen belehelyezkedni a szituációba, annyira tele van a feje felnőttproblémákkal – folytatja a szakember. “Ha pedig nyüstölnek valakit, például az anyuka az apukát, hogy foglalkozzon többet a gyerekével, az általában ellenállást, további konfliktusokat szül.Sokan egy adott életkorban, bizonyos tevékenység közben jövünk rá, hogy élvezzük, egyszer csak ráérzünk a játék ízére. Sajnos a felnőttéletünkben sok minden háttérbe szorul, és eszünkbe sem jut egyes dolgokról, tevékenységekről, hogy esetleg szívesen csinálnánk. Ezért érdemes újabb és újabb játékokat kipróbálni.Az is probléma, hogy nehéz érzelmileg ráhangolódni a gyerekre, a játékra, hiszen folyamatos nyomás alatt élünk: ha van egy kis időnk, gyorsan leülünk a picivel, de pár perc alatt képtelenség belemerülni bármilyen tevékenységbe. Pedig fontos lenne, hogy mi magunk is kikapcsoljunk, igyekezzünk a gyerekre figyelni, empátiával közelíteni hozzá. Mindezt persze nem könnyíti meg, ha a csemeténk már harmadik hete csak eladósat szeretne velünk játszani. Ráadásul a szerepjátékok sokkal intenzívebb elmélyülést és kreativitást igényelnek, ellentétben a szabályjátékokkal, amelyeket szinte mechanikusan játszunk.”
Meg kell tanítani játszani
“A piciknek egy egyszerű kukucskálás, sózsákozás, lábon hintáztatás is igazi játék, nem kell feltétlenül bonyolult dolgokra vagy különleges játékszerekre gondolni” – mondja Montz Ferencné Anni óvónő a Kismama magazinnak. “Amikor bevonjuk a kicsiket a saját tevékenységünkbe, feladatot kapnak és utánozhatnak, tanulnak és játszanak is egyszerre. És bármilyen különösen hangzik is, a játékot is meg kell tanítani a gyerekeknek.Az óvodába érkező, két és fél éves minicsoportos gyerekek között sajnos egyre többen vannak, akik pillanatok alatt megunják a játékokat, nem köti le őket igazán semmi, leginkább rombolni szeretnek, nem képesek leülni néhány percig egy játék mellé. Velük valószínűleg nem igazán játszanak otthon, inkább csak elhalmozzák őket tárgyakkal. Pedig a gyerekeket meg lehet tanítani okosan, elmélyülten játszani. Kezdetben olyat játsszunk, amilyet a kicsi szeretne, később pedig már kezdeményezhetünk mi is újabb játékokat. Egy idő után már ők jönnek hozzánk, hogy játsszunk valamit.”És már a legkisebbekkel is lehet olyan didaktikus játékokat játszani, amelyekhez tényleg semmi nem kell, csak egy pici figyelem, és ha van egypár a tarsolyunkban, nem unatkozunk akkor sem, ha mondjuk valahol sorban állunk, vagy várni kell a buszra. A minikkel az ebédre várva szoktunk például gyümölcs- vagy állatneveket gyűjteni, nagyon élvezik, és sokat okosodnak közben – magyarázza a pedagógus, aki szerint manapság nagyon szerencsés az a felnőtt, aki felszabadultan tud játszani.”Azért ha belátjuk, mennyit fejlődhetnek a gyerekeink játék közben, ha igazán akarjuk, mi is képesek leszünk rá. Hiszen a játékon keresztül kerülhetünk közel hozzájuk, ezzel erősíthetjük meg gyermekünk érzelmi kötődését. Gondoljunk arra, milyen hálásak tudnak lenni a gyerekek, ha azt érzik, hogy igazán velük foglalkozunk: akár évek-évtizedek múltán is emlegetnek egy-egy örömteli pillanatot.”
Ma már minden percet élvezek
Harmincnyolc évesen szültem a kisfiamat, a lányom akkor már tizenegy éves volt – meséli Gaál Tímea, Levente (21 hónapos) és Lilien (13 éves) édesanyja.”Szerencsés vagyok, hogy így alakult, mert Lilivel nagyon keveset tudtam foglalkozni. Tizenöt hónapos volt, amikor visszamentem a munkába, és igaz, csak részmunkaidőben dolgoztam, de még így is alig voltam vele napközben. És őszintén szólva huszonnyolc-harminc évesen még sok mást is akartam az élettől, nem csak otthon ülni a gyerek mellett, hanem szórakozni, színházba, moziba járni” – vallja be a kismama.”Most egészen másképp látom a dolgokat, nem is tudom, talán megértem arra, hogy minden egyes percet értékeljek és teljes odafigyeléssel megéljek a kisfiammal. Most úgy érzem, bármennyi időt is tudnék vele tölteni, sosem lenne elég, olyan nagy élmény vele lenni, ahogy brümmög az autóival, ahogy reagál arra, amit mondok, a huncutság az arcán, amikor el kell bújnunk valaki elől. Egyszóval semmit nem szeretnék kihagyni.Nem zavar, ha reggeli után nem mosogatok el rögtön, tudom, hogy az megvár, a Levivel töltött percek viszont sosem fognak visszajönni, és igyekszem kihasználni az időt” – mondja Timi, aki legtöbbször azt játszik a kisfiával, amit a pici szeretne, és Levente a korához képest nagyon sokféle játékot ismer már. “Plüssökkel szoktunk szerepjátékot játszani, de imádja a képes könyveket, a meséket is.Nagyon szeret kint lenni, a homokban autópályát építünk, de olyan is van, hogy beülünk a kocsiba, és csak úgy csinálunk, mintha ő vezetne. Úgy érzem, a férjem is még lelkesebb, bár ő a kislányunkat is imádta gyömöszölni, csiklandozni, most viszont hazaér, és szinte azonnal leül autókat tologatni a fiával.” Kapcsolódó cikkeink játék témában:
- Szertelenül, közösen
- Játszani is engedd!
- Amíg társas lénnyé válik
- Mit játsszunk a kis felfedezővel?
- Mennyit játsszak vele?
- 10 érdekes kérdés a játékokról
Forrás: Kismama magazin