„A vér szerinti gyerek sem olyan lesz, amilyennek elképzeltük”

Óriási feladatot vállal az, aki gyermeket fogad örökbe, egyúttal minden bizonnyal hatalmas élmények előtt áll. A reménybeli szülők elszántak, de utólag közülük sokan elmondják: nem tudták, mire vállalkoznak… Az Örökbe.hu blog azért van, hogy jobban lássák előre legalább a belátható dolgokat.

Aki örökbefogadásra készül és okos, az először az Örökbe.hu honlapot nézi át. Mártonffy Zsuzsa blogját, ahol minden vetületet megtalál a témában, jól érthető formában. Nem véletlen, hiszen Zsuzsa egyrészt újságíró, másrészt maga is végigcsinálta a folyamatot, kétszer. Tizenhárom éves, vér szerinti lánya mellett örökbe fogadott fiai már tizenegy és kilencévesek. A kisebbik fiával egyidős blogon megjelent azóta több mint hétszáz írás, havonta tizenöt-huszonötezren olvassák. Zsuzsa online csoportokat szervez a jelentkezés előtt és a várakozás vége felé állóknak, de elérhetők itt előadások, rendezvények és megjelent egy könyv is: Akiknek két anyja van címmel. Közösség épült. Ahogy nőnek a hozzá tartozó gyerekek, úgy adódnak újabb és újabb témakörök, miközben törvénymódosítások születnek, és folyamatosan érkeznek a családalapítás előtt álló friss érdeklődők.

Közel kilenc éve kezdted írni az Örökbe.hu blogot, de már sokkal többet teszel ennél: középpontja lettél egy közösségnek, ahol találkozhatnak azok, akik csak készülnek az örökbefogadásra, és akik már meglépték ezt. Foglalkozásokat is tartasz nekik – leginkább online. Mély témával foglalkoztok – nem nehezebb ez képernyőn keresztül?

Ezek információátadó programok, amelyeken a hazai örökbefogadási rendszerről lehet többet megtudni. Ez semmiképpen nem terápia, a szülők vagy reménybeli szülők elakadásait nem én fogom kezelni, erről szó sincs. A koronavírus óta pedig az egész világ megszokta az online rendezvényeket, ezzel nincs gondjuk az embereknek, volt már példa, hogy más kontinensről csatlakozott be valaki.

Ahogy sok szolgáltató, „képbe helyező” oldal, a tied is úgy jött létre, hogy először magad is érintett voltál. Mennyire lehetett információhoz jutni akkor, amikor te jelentkeztél örökbefogadásra?

Nehézkesebben. Nem volt egy átfogó fórum, mindenki külön küzdött, én is úgy vadásztam össze a tudnivalókat cikkekből, ismerősöktől. Nagyon szétaprózódtak az információk, és ami ma is jellemző: még a rendszerben dolgozók is csak a saját területüket látták. Azt gondoltam, jó volna mindent egy helyen összegyűjteni. Ráadásul újságíró vagyok, szóval azt éreztem, hogy jól tudnám csinálni.

A munka egy része tényekből áll: hogyan induljon el, aki örökbe szeretne fogadni, milyen lépések következnek, hogyan áll fel a rendszer… ugyanakkor van egy lelki vetület is: emberi sorsokba látsz bele, ezek közül sokat interjúban is elolvashatunk a blogon. Ezt a részét hogyan viseled?

Ezek sokszor valóban mély történetek, engem is megérintenek, de estére – épp a saját családom miatti – le kell tennem ennek a terheit. Az örökbefogadás körül sok a nehézség, de nagyon felemelő is, amikor valakivel jó történik, például sorra kerül, gyereket kap, aztán látom, ahogy nőnek a gyerekek… őrületesen sok kapcsolat alakult ki az évek során. Most épp a kamaszokat nevelők kihívásait látom magam körül; sokaknak komoly küzdelem ez az időszak.

Ha nincs a speciális előtörténet, ez akkor sem egyszerű korszak. Ami sajátos az örökbefogadók helyzetében: nehéz lehet, hogy ne a gyerek múltjában keressék mindennek az előzményét, miközben nem feledkezhetnek meg annak – minden bizonnyal -mégiscsak létező hatásairól.

Igen, és ezek megválaszolhatatlan kérdések. Ha zűrös a kamaszunk, az vajon miért van? Mert a családban történt valami? Vagy az iskolában, amiről talán nem is tudunk? Mert ő amúgy is egy érzékenyebb gyerek? Van köze mindennek a gyökereihez, az örökbefogadáshoz? Csak spekulálni lehet. Egyébként ezeknél a gyerekeknél általában nem is maga az adja a pluszterhet, hogy nem a mi genetikánkat hordozza, hanem mindaz, amin keresztülment. Egy zaklatott terhesség, esetleges traumák, elválások… Már sosem tudjuk meg, milyen lenne, ha mindez nem történt volna vele.

Nyilván az sem mindegy, hogy milyen korában és mi miatt került el valaki a vér szerinti szüleitől, és utána mi történt vele. Más lehet, amikor valaki születése után egyből nevelőszülőnél élt, más, aki esetleg csecsemőotthonban töltött hosszabb időt, és megint más, aki több helyen is megfordult. És persze az sem mindegy, hogy hol milyen felnőttek viselték a gondját.

Ha az első életévek hányatottak, akkor sajnos elég valószínű, hogy sérültek a gyerek kötődési mintái. És mivel a szülő-gyerek kapcsolatnak ez az alapja, innentől minden sokkal nehezebb. Mert hogyan veszel rá egy kisgyereket akár csak arra, hogy felöltözzön reggel, ha soha nem bízhatott senkiben? Sokszor egy folyamatos harc az élet a traumatizált gyerekekkel. De az valóban nem szerencsés, ha valaki úgy érzi, minden azért van, mert csecsemőotthonban volt a kicsi, mert ki tudja, mit örökölt, mert a vér szerinti apa bárki lehetett… Inkább azt kellene nézni, hogy adott helyzetben mit lehet elérni. És valamit mindig lehet, mindig van játéktér. És annak nagyon lehet örülni.

Mondhatjuk, hogy egy örökbefogadó szülőnek még stabilabbnak és még erősebbnek kell lennie, mint annak, aki vér szerinti gyermeket vállal?

Feltétlenül. Neki is, és a párkapcsolatának is. Ez komoly próbatétel, hiszen a gyerekek képesek éket verni a legjobb kapcsolatba is, a gyengeségeket pedig különösen megérzik. Fontos még, hogy egy szülő higgyen abban, hogy ő jó anya, jó apa. Mert óhatatlanul fel fog merülni benne: a gyerekem akkor is csinálná velem ezt vagy azt, ha vér szerinti anyja lennék? Erre azt szoktam mondani, hogy te vagy ott vele, tehát te vagy neki a legjobb anya. És ne feledjük, hogy ez a kisgyerek épp azért nem él a vér szerinti családjában, mert ott valaki (bármiért is) nem tudott róla gondoskodni. Arról nem beszélve, hogy olykor egy biológiai anyának is pokoli nehéz a gyereknevelés, és hát a vér szerinti gyerek sem olyan lesz, amilyennek elképzeltük. Nem úgy néz ki, nem olyan zenét szeret, nem az a hobbija, mint nekünk… Mégis szeretjük.

A stabilitás vélhetően magára az elhatározásra is vonatkozik, talán nem mindegy, hogy valaki mennyire tudatosan, és milyen indíttatásból szeretne ilyen módon családot alapítani.

Én is gyerek vagyok, ha megkérdezem a szüleimet, hogy miért lettem nekik, akkor azt hallanám szívesen, hogy azért, mert akartunk téged, akartunk egy csodát, aki te vagy. Bármi más rosszabbul hangozna. Hogy összetartsd a házasságunkat? Hogy a tesódnak legyen játszótársa? Mert felvettük a babaváró hitelt, vagy körülöttünk már mindenkinek volt gyereke? Az örökbefogadásnál is az a jó érv, hogy „akarjuk”. És pont ez az az erős akarás az, ami remélhetően átlendíti az embert a nehézségeken.

Azt mondják, az sem ideális, ha egy veszteséget próbál pótolni valaki. Ezt azért említem, mert sok örökbefogadóra jellemző, hogy túl van ilyeneken, akár vetélések vagy sikertelen lombikok formájában.

A meddőséget senki nem tervezi, és a szakemberek szerint ha nem sikerül feldolgozni, az nagyon megnehezítheti az örökbefogadott gyerek elfogadását. Mert neki az ’itt és mostra’ van szüksége a szüleitől, nem arra, hogy azon merengjenek, egy vér szerinti gyerek biztos nem csinálná ezt, az szót fogadna, jó jegyet kapna…

Jó, nem lehetünk tökéletesek. De mennyire számít az odaítélésnél, hogy annak látszunk-e? Milyen szülőkre „vágyik” a rendszer?

Igazából semmi extrémre. Egy alacsonyan meghúzott középosztálybeli sztenderdet várnak el: legyen a jelentkezőnek munkája, lakása, benne fűtés, világítás, víz, ne legyen pszichés beteg, ne legyen alkoholista. Nem teljesíthetetlen feltételek. Ideálisan persze egy örökbefogadó szülő rugalmas, hajlandó tanulni, képes elfogadni az örökbefogadott gyerek másságát, miközben ugyanúgy szereti. Mostanában valamennyire szigorodott a szűrés, hál’ istennek, több jelentkezést is visszadobtak.

Hál’ istennek?

Persze, mert milyen rendszer lenne az, ahol senki nem alkalmatlan? Egyébként ha valakit annak találnak, az sem feltétlenül végleges. Olykor csak azt javasolják a szakemberek, hogy várjanak a dologgal, dolgozzanak a hiányosságokon, menjenek párterápiára… aztán lehet újra próbálkozni. De olyan is előfordul, hogy valaki a folyamat során maga ébred rá, hogy nem neki való ez a dolog, és maga vonja vissza a jelentkezését.

Nagy vitát váltott ki, hogy az örökbefogadásra felkészítő tanfolyam egy ideje már nem kötelező. Miközben olykor úgy érezzük, épphogy a szülés előtt álló, hagyományos családokra is ráférne egy szülőségre felkészítő tanfolyam.

A felkészítő tanfolyamra nagy szükség van, az örökbefogadásban létezik egy kicsiszolt tudás, ami megkönnyíti az örökbefogadók dolgát. Remélem, bár nem kötelező, sokan részt vesznek rajta. A hagyományos gyereknevelés terén nehéz lenne mindenkire érvényes tudásanyagot átadni, hiszen sok gyerekgondozási kérdésben még a szakemberek körében sincs egyetértés. Amikor engem örökbefogadással kapcsolatos témában kérdeznek, akkor boldog vagyok, mert arra fel vagyok készülve, arra kaptam képzést. A „sima” gyereknevelés nehezebb.

Abban kevésbé érzed magad kompetensnek?

Minden kérdésen rengeteget lehetne vitázni, a szoptatástól a gyerek elköltözéséig, és ott mindenki a saját gyerekéhez ért elsősorban, jó esetben. Ha lenne univerzális tudás, nem lenne több száz gyereknevelési könyv forgalomban.

Nézzük kicsit a „kiválasztás” folyamatát, amikor szülőt keresnek egy kisgyereknek. Ez nekem mindig kicsit misztikus volt. Ha akarom, sorsszerű, ha másként nézem, nyugtalanító, hogy egy hivatali ügyintéző kezében van a döntés, ami alapjaiban határozza meg több ember teljes hátralévő életét.

Nem egy ember dönt, hanem egy bizottság. Olyan szakemberek, akik ismerik a gyerekeket és a párokat, és a lehető legjobb párosításokat keresik, bár tény, hogy egy újszülöttről még nem sokat tudni. De ha meggondoljuk, ezt a természet sem csinálja sokkal jobban. Ha mi szülünk, kapunk egy „valamilyen” gyereket. Annyi kiszállási pont van, hogy védekezünk-e, elvetetjük-e, hazavisszük-e a kórházból. Az örökbefogadásnál viszont meg lehet szabni kritériumokat, a szakemberek is véleményezik, ki a jó szülő egy gyerek számára, találkozhatunk a kicsivel, megfigyelhetjük őt is, a magunk érzéseit is, és mondhatunk nemet. A gyerekvédelem egyik mantrája, hogy a gyereknek keresnek szülőket. De választani akkor lehet, ha van választék. Jelenleg úgy háromezer potenciális szülő várakozik, és évente mintegy hatszázötven belföldi, nem rokoni örökbefogadás történik, vagyis elvileg egy gyereknek öt jelölt közül választhatnak szülőt. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy egy idősebb cigány gyereket vagy egy fejlődési problémákkal küzdőt egyetlen jelentkezőnek sem tudnak kiajánlani.   

Vagyis minél több tulajdonságot fogadok el a jelentkezési lapomon, annál hamarabb lehet teljes a családom.

Valószínű, mégsem javasolnám, hogy csak emiatt vállaljanak idősebb vagy sérült gyereket azok, akik idegenkednek a gondolattól, akár maguk, akár a környezetük vagy a családjuk miatt. Olyan viszont nem ritka, hogy sok év várakozás után mégis tágítja valaki a határait.

Ha én lennék ebben a helyzetben, megfordulna a fejemben, hogy ha beírom, hogy roma származású gyereket is várok, akkor biztosan egy kis roma jelölttel fognak felhívni, hiszen az én esetemből van a kevesebb. Amivel adott esetben nincs is baj, de esetleg pont azt nem szeretném, hogy a származás legyen a fő szervező elv.

Ki a roma?

Értem, szóval ne ez legyen a fontos, ne kategorizáljunk…

Nem, komolyan kérdezem: ki a roma? Ha formálisan nézzük, akkor egyetlen roma sincs a rendszerben. A származást ugyanis nem lehet vélelmezni, vagyis csak azért cigányként számon tartani egy gyereket, mert sötét a haja, a szeme. Ez úgy lehetne hivatalos, ha a szülő nyilatkozatban rögzítené a roma származást, de ez életszerűtlen. Egyébként meg… amikor én először találkoztam az egyik fiammal, egy fehér bőrű gyereket láttam, miközben lehetett tudni, hogy az apja roma. Akkor ő roma? És az ő gyereke az lesz? Nehéz megítélni, miközben az örökbefogadásra váróknak ez az egyik legfontosabb dilemmájuk, és a leggyakoribb kikötés.

Akkor lehet, hogy általánosságban azt mondhatnánk, hogy aki nem tudja elfogadni az élet sokszínűségét és változékonyságát, az egyáltalán ne vállaljon gyereket.

Az utcára se menjen ki! (Nevet.)

Lassan kétéves lesz egy szintén nagy felzúdulást kiváltó törvénymódosítás, melynek értelmében minden gyermeket előbb a helyi házaspároknak kell kiajánlani, ezután jönnek az országban élők, és egyedülálló jelölt csak akkor jöhet szóba, ha köztük sem sikerül szülőt találni. Valamint utóbbiak eleve csak „különös méltánylást érdemlő esetben”, miniszteri engedéllyel kaphatnak alkalmassági papírt. Ezt nehéz nem diszkriminatívnak, igazságtalannak és megalázónak látni, miközben a pályázók körülbelül tizedét érinti. Itt nem csak a melegekre kell gondolni, hiszen minden hetero ember sem feltétlen akar vagy tud párban élni, esetleg nem talál olyat, aki szintén vágyik ilyen úton gyerekre. Másfelől lehet érteni azt a törekvést is, hogy ha lehetséges, két gondviselő legyen valaki mellett, még akkor is, ha nyilván az ő együtt maradásukra sincs garancia.

A házaspárokat korábban is előnyben kellett részesíteni csak nem országos körben, ebből adódóan az egyedülállóknak jellemzően nem újszülött, hanem 2-3 éves roma gyerekeik lettek. Én indokolatlan szigorításnak tartom ezt. Bár az érthető, hogy ha egy szülő van, akkor nem csak a másik szülőtől, de annak a teljes rokonságától is megfosztják a gyereket. Ugyanakkor számos általam ismert egyedülálló szuper tudatos szülő, aki nagyszerű segítő kapcsolati hálót működtet, képzi magát, elfogadóbb és rugalmasabb az átlagnál. Még előnye is lehet annak, ha egy gyermekre folyamatosan és kizárólagosan egyetlen felnőtt koncentrál, könnyebben meg tudja tenni ezt olyan, akinek nincs párkapcsolata. Mindezekért szerintem a szülői képességeknek többet kellene nyomniuk a latban a demográfiai adatoknál. Egyébként a módosítás óta is kaptak alkalmassági határozatot egyedülállók, de gyereket is. Nyílt titok, hogy a melegek kizárása volt a módosítás oka, bár ezt hivatalosan nem lehet kimondani.  

Ez azért szomorú, mert az LMBTQ emberek körében eddig is dilemma volt, hogy igazat mondjanak-e a folyamat során a párkapcsolati státuszukról.

Én továbbra sem bíztatok senkit arra, hogy hazudjon, ez tilos is az eljárás során. A szexuális orientáció pedig nem függ össze a szülői képességekkel.

A rendszert érő másik gyakori kritika az, hogy lassan működnek a hivatalok, legtöbbször éveket kell várni, miközben mehetne ez gyorsabban. Ez azért valószínűleg nem ilyen egyszerű, és nemcsak a fent már taglalt, „nem passzoló” igények miatt. Ott van például az egyik legfontosabb gyermekvédelmi alapelv, az, hogy ha csak lehet, a saját családjába kell visszagondozni egy kisgyereket, mert bármilyen nehéz is ezt egy laikusnak elhinnie, a bántalmazó, szándékosan elhanyagoló esetek kivételével még mindig ott a legjobb neki. Ettől függetlenül mint minden bürokráciában, biztos, hogy itt is van értelmetlen időhúzás.

Én is úgy vélem, hogy a vér szerinti család kapjon egy esélyt, egy rossz döntésért vagy azért, mert egyszer-kétszer nem tud elmenni látogatóba, senki ne veszítse el a gyerekét. A 2020-as törvénymódosítás lerövidítette a türelmi időt, ha a szülő három hónapig nem látogatja a gyereket, akkor lehet örökbe fogadhatóvá nyilvánítani. Korábban ez hivatalosan hat hónap volt, a gyakorlatban sokkal több, és most sem három. A gyerekek többsége továbbra is másfél-kétéves kora környékén kerül örökbeadásra akkor is, ha a kórházban hagyták, vagy születéskor kiemelték őket a családból, és azóta sem kereste őket senki. Ezek elveszett évek.

Mi lehet a magyarázat? Leterheltség? Nemtörődömség?

Leterheltek a gyámhivatalok, adnak még egy esélyt a szülőnek, az ügyintéző elmegy szabadságra, az akta jön-megy a hálózatban, az is idő, amíg örökbefogadó szülőt találnak a gyereknek. Pedig a törvény most már sokféle ösztönző határidőt beépített. Reméljük, idővel átkerül a gyakorlatba is és begyorsulnak az ügyek.

A blogodon tévhitekkel is foglalkozol. Volt-e benned ilyen korábban, van-e, amit ma már a sok veled megosztott történet nyomán másként látsz?

Teljesen másként látom például az örökbeadókat. Emlékszem, amikor a férjemmel bő tíz éve beültünk a tanfolyamra, egyáltalán nem értettem, hogyan mondhat le valaki a gyerekéről. Azóta sok ilyen nőt meghallgattam, és megértettem, hogy egyáltalán nem szörnyetegek vagy rossz anyák, inkább nehéz helyzetbe került emberek. Akár a szomszédod is lehet az, vagy a boltban a pénztáros, hiszen ez a legnagyobb tabuk egyike, nem beszélnek róla, de egy életen át hurcolják.

Azt hiszem, aki beszélt ilyen szülőanyával vagy olvasott tőle sorokat, az támogatja a bizonyos hathetes szabályt (a vér szerinti anya az örökbe adási procedúra kezdetétől az újszülött hathetes koráig visszavonhatja a hozzájárulását) .

Én feltétlen támogatom, bár az örökbefogadók nem mindig értik ezt. Azon esetleg lehetne gondolkodni, hogy ez kicsit kevesebb idő legyen.

Merthogy pokoli annak az örökbefogadónak is a szenvedése, aki már magáénak érez egy kicsit, és „vissza kell adnia”. A blogon ilyen történetet is olvashatunk; szívszaggató.

Igen, ugyanakkor én például nem akarnék olyan gyereket nevelni, akiről tudnám, hogy a szülőanyja már pár hét múlva megbánta a döntését. És nem is mindig ez a helyzet. Van, akit mások helyeznek nyomás alá, vagy ellenkezőleg: az apa nem is tud a terhességről és szeretné magához venni a picit vagy a tágabb család fog össze, és segít az anyának. Ezek az esetek azt mutatják, hogy a szociális rendszer is megerősíthetné ezeket a várandósokat.

Ami a te történetedet illeti, abból mit tanulhatnak mások, vagy mire jöttél rá te magad?

Visszatekintve… hatalmas lelkesedéssel és idealizmussal vágtam bele a dologba mondván, milyen szuper gyerekeket nevelek majd, átadom a fontos értékeket és hasonlók. Ebből sok minden sikerült, sok dolog pedig nem. Egy gyerek adottságai nagyon erősek, a habitusa, az érdeklődése… Lehet csiszolni, faragni, segíteni, de teljesen mást nem fogunk kihozni belőle. Ugyanakkor fantasztikus, mennyi képessége van olyan gyerekeknek, akikben ez a mélyszegénységben felnőve ez elsikkadt volna. A három gyerekem teljesen eltérő személyiségű, egészen különböző vonásokkal. Én viszont nem tudtam ennyiféle anya lenni, annyira nem neveltem őket eltérően, mint amennyire különbözőek lettek.

Az ilyen dilemmákban is segít a 2014 óta létező kötelező utánkövetés, vagy inkább nyűgnek tűnik?

Szerintem alapvetően jó. Azelőtt megtörtént az örökbefogadás, és onnan elengedték a család kezét. Ami fura, hiszen olyankor kezdődik csak élesben az együttélés. Most kapnak a szülők két alkalmat, amikor előjöhetnek a kérdések, a problémák, és egy tanácsadóval átbeszélhetik. Van, aki örül neki, mások ellenőrzésként élik meg.

Sok kihívásról beszélgettünk. Mivel lehet biztatni a várakozókat? Neked mi ad erőt?

Például az, amikor látok egy egykori örökbefogadottat, akik mára felnőtt, és bár egyikük útja sem könnyű, el tudta fogadni, amit kapott, és mostanra a helyén van. Az egy nagyon jó érzés.

Nyitókép: Getty Images
Címlapképünk illusztráció.